Az élet nem magányos, hanem társas „vállalkozás”. Bár mindannyian rendelkezünk saját sorsvonallal és egyéni célokkal, mikor életünk szervesen összekapcsolódik egy másik személlyel, jelentős változásokat érzékelhetünk saját sorsunkban is.
Ezek a megtapasztalások főként akkor jellemzőek, ha hosszabb- rövidebb egyedüllét után társkapcsolatba lépünk, felvállalva ezzel egy sorsközösséget.
Sokan éppen ettől a felelősségvállalástól riadnak meg, és félelemmel fogadják az új helyzetet, melyben a hosszas munkával elért stabil identitásuk és énközpontjuk veszélybe kerülhet. Bármennyire rendelkezünk is érett, kialakult személyiséggel és életvitellel, még egy jó társkapcsolat is magában hordozhatja az „ én” háttérbe szorulását a sorsvonalak összefonódása miatt.
Vajon egy szoros párkapcsolatban mennyire vehetjük át a másik fél terheit, feladatait, személyiségjegyeit, és mit tehetünk annak érdekében, hogy az összeolvadás fejlődést hozzon számunkra, ne pedig önelvesztést?
Megőrizni az egyéni célokat is
• Egy jó társkapcsolat alapfeltétele, hogy önvédelmi mechanizmusunkat részlegesen kikapcsolva, nyitott szívvel beengedjük a másik felet az életünkbe. Idő- és energiabefektetést, folyamatos odafigyelést követel meg tőlünk mindez, ami együtt jár azzal, hogy eddigi megszokott tevékenységeink és szociális kapcsolataink egy időre háttérbe szorulhatnak.
Ez teljesen természetes folyamat, ugyanakkor tudatosan időt kell teremtenünk magunknak arra, hogy megőrizzük saját életünk számunkra fontos elemeit. Ez megóv minket az érzelmi függőségtől és a kiszolgáltatottságtól, alárendelődéstől.
Húzd meg a határokat!
• Mikor két személy élete kezd összeolvadni, a legfontosabb, hogy az alapvető keretrendszer megfelelően legyen kialakítva.
Ha az elején nem húzzuk meg a határokat, később ez szinte lehetetlenné válik, és úgy érezhetjük, nem a saját életünket éljük, hanem a párunkét- abban egyfajta asszisztenciaként szolgálunk.
Ritkán fordul elő, hogy két teljesen egyenrangú partner találkozik, azonos elvekkel és élethelyzettel.
Az egyik fél általában halmozottabb terhekkel, kötöttségekkel küzd, ezért több empátiát, törődést és alkalmazkodást kíván meg a másiktól. Az önmagában nem baj, ha az egyik fél emiatt több áldozatot hoz a kapcsolat működésének az érdekében, ha ezt a partner értékeli és hálásan fogadja. Merjünk adni , egészen addig, amíg ez a társunkat láthatóan emeli, bennünket pedig nem zsigerel ki és nem állandó elvárássá alakul az áldozathozatalunk.
Fontosak a gyökereink
• Erős érzelmi kapcsolat esetén gyorsan elindul az asszimilálódás. Azonosulni kezdünk társunk gondolkodásmódjával, gesztusaival, ízlésével, ami egy külső-belső átalakulást eredményezhet. Ez természetes folyamatnak tekinthető mindaddig, amíg úgy érezzük, jobb emberré válunk ezáltal, szélesedik a látókörünk és nő az elfogadókészsségünk.
Problémát akkor jelent, ha nem az alapszemélyiségünket bővíti és teszi rugalmasabbá mindez, hanem gyökeresen megváltoztatja eddigi identitásunkat. Ezt leggyakrabban a környezet jelzi vissza, a túlzott és helytelen irányú átalakulást az alany ritkán érzi károsnak, hiszen függővé, alárendeltté és irányíthatóvá válik.
Toxikus kapcsolódások
• Egy jó kapcsolatban megbecsültnek, értékesnek érezzük magunkat, párunk „ hozzánk tesz” egy részt, ami önmagunkból hiányzik. Önelvesztést akkor érzünk, ha nem megfelelő, hozzánk nem illő partner mellett élünk, akivel vélhetően kölcsönösen rossz hatást gyakorolunk egymásra. Az ilyen toxikus kapcsolódások bár rengeteg tanulságot hordoznak, a saját sorsvonalunk megélését nem teszik lehetővé.
