El Camino: 29 kilométernyire Santiagótól

Például az elmúlt éjszakai álmaimon. Az egyikben Gyuszkó szerepelt, de csak arra emlékeztem, hogy nagyon kevés időt töltött velem, és emiatt frusztrált voltam. Mivel rengeteget dolgozott, ez a valóságban is gyakran előfordult. Fentről már biztosan látja ő is, hogy többet kellett volna lazítania, élveznie az életet, közös programokat csinálni, élményeket gyűjteni. Mindig az volt a hitvallásom, hogy a munka van az emberért, nem az ember a munkáért. Persze ezt hiába mondtam egy Baknak, aki ráadásul bizonyítási kényszerrel küzdött. Gyerekként elutasították, értéktelennek minősítették, természetes hát, hogy egész életében a létjogosultságát, értékességét próbálta igazolni. És mi alkalmasabb erre egy férfinak (főleg, ha Bak), mint a munka? Tetézte mindezt, hogy világéletében csak magára számíthatott, sokszor nélkülözött is – így aztán akkor is rettegett a szegénységtől, amikor már több százezret keresett. Tudom, a sorsát ismerve nehéz az indokaival vitatkozni. Mégis szeretném, ha elgondolkodnának, akiknek még nem késő: a kapcsolataink sokkal többet érnek annál, hogysem állandóan a kötelességeink mögött kullogjanak.

Ma egyértelműen megérkezett az ősz a Caminóra is. Ahogy egy hűvös, ködös fennsíkon caplattam Portomarín előtt, eszembe jutottak Petőfi sorai: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a nyárfa az ablak előtt, de látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár, s még benne virít az egész kikelet, de íme, sötét hajam őszbe vegyül már, a tél dere már megüté fejemet.” Igaz, nem őszülök (nem is sötét a hajam), de egyébként híven tükrözi a mai hangulatomat ez a néhány verssor. A mai szállás fürdőszobájának nagy tükrében hosszú idő óta először láttam magam szinte egészben. Kicsit meglepődtem. Éreztem ugyan a nadrágjaimon is, hogy pár kiló leolvadt, de a látvány hatásosabb volt. Ráadásul elég viccesen nézek ki: az arcom, a nyakam és a karjaim barnák, a többi részem meg fehér. Szerencsére a szálláson befűtöttek, mert odakint nagyon hideg lett estére. Se internet, se ismerős társaság nem volt, sétálni se lehetett, unatkoztam hát. Így született meg az alábbi elmés mondat: itt egyszerre ér utol a fagyhalál és az agyhalál? Szeptember 25. kedd. Reggelente már roppant hideg van. Éjszaka megint Gyuszkóval és a munkájával álmodtam. Az volt a lényege, hogy 99%-osra értékelték a teljesítményét, ám én ezt szájbiggyesztéssel vettem tudomásul, mert úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk rovására teljesít ilyen jól a munkahelyén. Érdekes, hogy egymás után két éjszaka is ezzel álmodtam. Valószínűleg most zajlik a mélyben ennek a „sérelmemnek” a feldolgozása. Vagy az is lehet, hogy ő üzen: odaátról belátta, igazam volt, amikor kifogásoltam a túl nagy hajtást.

Már csupán néhány nap van hátra. Bizonyosnak látszik, hogy a megvilágosodást csak a reggeli napfelkelték révén tapasztalhatom meg 🙂 De a megérzéseim erősödtek az út során. Ma például Melide előtt hirtelen eszembe jutott, hogy hol vannak már az eukaliptuszfák, amiket az útikönyv említett? A következő pillanatban befordultam egy sarkon, és elém tárult az első eukaliptuszok látványa? Nemsokára jellegzetes illatuk is eljutott hozzám. A városba érve először egy filmforgatásba botlottam, majd Gyulába. El is határoztuk, hogy elmegyünk együtt zarándokmenüt vacsorázni. Ekkor kóstoltam először a galíciai specialitást, a mandulás Tarta de Santiago-t. Nagyon finom, senki ne hagyja ki, ha arra vetődik! Vacsora közben Gyula megkérdezte, hogy én megtaláltam-e, amiért a Caminóra jöttem. Abban a pillanatban nem tudtam igennel felelni, ezt meg is mondtam neki. De hozzátettem, hogy valószínűleg a hatások később jelentkeznek majd. Ahogy maga az út is egy hónapig tartott, úgy az általa előidézett változásokat sem lehet mérlegre tenni azonnal, főleg nem a megérkezés előtt. Majd otthon, a hétköznapokban, a lelkiállapotomban, a kapcsolataimban, az életem, a hivatalos ügyeim alakulásában fogom tapasztalni, hogy történt-e változás.

Szeptember 26. szerda. Az utolsó úton töltött nap, holnap megérkezem Santiagóba? Hihetetlen, hogy máris elszállt egy hónap. Éjszaka megint álmodtam. Néhány napon belül ez a harmadik olyan álmom volt, amiben idegen férfiak bántani akartak, de mindig megvédtem magam. Háromból kettőben önvédelemből meg is öltem őket. Elég kemény. Mi lehet ezeknek az álmoknak a gyökere? Vajon előző életek emlékei szakadnak fel a négyhetes zarándoklat végéhez közeledve? Elképzelhető, hogy olyan tudattalan sérelmek raktározódtak bennem régóta, amelyek ösztönösen akadályozták a kapcsolataim megfelelő alakulását? Ha igen, talán azáltal, hogy felszínre kerültek, meg is gyógyultak. Másokkal ellentétben nekem nem a zarándoktársakkal való cimborálás adott igazán sokat, hanem a helyi emberekkel történt néhány rövid, de annál emlékezetesebb, felemelőbb találkozás. Ma például Arzúa felett szembejött velem egy idős, 65-70 körüli bácsi. Már messziről mosolygott rám, és kitárt karokkal közeledett. Amikor mellém ért, felém nyújtotta a jobbját, így én is az enyémet. Köszöntünk, megszorítottuk egymás kezét, közben mosolyogtunk. Mondta, milyen szép vagyok – persze nem udvarlási szándékkal, hanem kedvességből. Váltottunk még néhány szót, aztán jó utat kívánt. Megköszöntem, mire – folyamatosan mélyen a szemembe nézve és a kezemet szorítva – azt mondta: én köszönöm! Abban a pillanatban tudtam, hogy amikor elválunk, új energiával telve fogom folytatni az utamat felfelé az emelkedőn. Így is történt. Úgy szedtem a lábaimat a hosszú kaptatón, mintha síkvidéken sétáltam volna, és nem lett volna már mögöttem húsz kilométer.

Galícia határától kezdve fél kilométerenként útjelző kövek mutatták, milyen messze van még Santiago. A 33.-nál eszembe jutott, hogy 29,5-nél megemlékezem Gyuszkóról, hiszen éppen annyi idős volt, amikor elment. Míg odaértem, szedtem lila és sárga virágokat és páfrányokat, hosszú fűszállal csokrot kötöttem belőlük, és a kőhöz érve rátettem a tetejére. Mondtam néhány kedves szót, és kértem őt, hogy néha látogasson meg. A körülmények kegyesek voltak hozzám: egyrészt egyedül voltam, senki nem loholt a nyomomban, másrészt a kő még a következő falu előtt, az erdőben állt. A település miatt 29-es kő nem is volt? 3 óra körül érkeztem meg Santa Irenébe, a szállásra. A vízhólyagoknak már csak nyomuk van, és nem fájt semmim, a talpamat leszámítva. De hát 690 km után ez nem csoda. Holnap, még mielőtt Santiagóba érnék, átlépem a 700-at? Nem is értem, hogyan tudtam ennyit gyalogolni nap nap után. Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>