El Camino: Megérkezés Santiagóba, zarándokmise a 29. napon

Éjszaka ismét álmodtam. Úgy látszik, megnyílt ez a csatorna, még ha csak a zarándoklat idejére is. Azt álmodtam, hogy a vízben beletenyereltem egy tengeri sün-szerű lénybe, és ez nagyon fájdalmas volt. Kampós tüskéit belemélyesztette a húsomba, és nem tudtam szabadulni tőle. Ott volt apukám, ő szedte ki, de nem volt könnyű. Érdekes módon ez a művelet mégsem fájt. Egy álomfejtő biztosan sokat kihámozna ebből az álomból. Talán azt szimbolizálta, hogy sikerült kihúzni a lelkemből az apukámmal való kapcsolatom tüskéit? Ráadásul ebben ő maga is közreműködött?

Reggel, induláskor már pirkadt, de még fent trónolt az égen a telihold. A mai nap zarándokutam 28. napja volt, tehát épp egy Hold-ciklus alatt értem Santiagóba. Talán jelképes, hogy az utolsó tíz kilométert nem egyedül tettem meg. Bár nem egy időben indultunk, úgy alakult, hogy utolértem Gyulát, így együtt léptünk be Szent Jakab városába. Annyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy majdnem észre se vettük, hogy elhaladunk a város közigazgatási határát jelző tábla mellett. Előtte azonban még meg kellett mászni néhány dombot. Gyula meg is jegyezte az egyik emelkedőnél azt, ami bennem is megfogalmazódott már néhányszor az út során: az a baj a lejtőkkel, hogy utána felfelé is kell menni. Ám ha ezt az evidens igazságot lefordítjuk az általános bölcsesség nyelvére, megláthatjuk a pozitív oldalát. Hiszen ha az ember élete épp lefelé halad egy lejtőn, aminek a végén gödörbe kerül, biztosan tudhatja, hogy onnan felfelé fog vezetni az út.

Hirdetés

Fél 1-kor értünk Santiago de Compostelába, a szálláshoz egy órával később érkeztünk meg. Mekkora rendező a Sors: a recepciós pultnál egyszerre öt magyar állt: Gyulán és rajtam kívül ekkor ért oda Zoli és az első nap megismert, de azóta sem látott fiatal pár. Ők reggel egy közeli szállásról indultak, és így részt vehettek a mai déli misén, ahonnan épp most jöttek vissza. Így történt, hogy bár Carrion de los Condes után szétváltak útjaink Zolival, most mégis majdnem szomszédos ágyat kaptunk az óriási, több száz fős zarándokszálláson. A pár pedig mintha csak keretbe foglalta volna az utamat? A szállás elfoglalása és a tisztálkodás után a zarándokhivatal felé vettük az irányt Gyulával. Zarándokigazolványunk pecsétjeinek bemutatásával kiváltottuk a Compostelát, a Szent Jakab-zarándokút megtételét igazoló, névre szóló, díszes oklevelet. Aztán átmentünk a szomszédos katedrális elé. Már kívülről megpillantani is felemelő élmény volt. Nem olyan a hatása, mint a többi – mégoly gyönyörű – katedrálisnak. Valahogy más? Sok szép dómot és templomot láttam már életemben, de a santiagói katedrálisnak sajátos, különös kisugárzása van. Megindítja az embert, főleg bő 700 kilométer megtétele után. Nem akartam bemenni, mert zarándoklatom 29. napján szerettem volna belépni Isten házába, ahogy az elején elterveztem. Így aztán Gyulával leültünk a napmelengette utcakövekre a katedrális előtti téren, és ráérősen csodáltuk a patinás óriást? Örültem a szabadnapnak, amivel megajándékoztam magam, mert így kényelmesen szétnézhettem az ódon, középkori levegőt árasztó óvárosban. Nem éreztem eufóriát, vagy büszkeséget, de jóleső megnyugvás töltött el. Nyugalom, béke, harmónia, kiegyensúlyozottság, derű. Jó érzés volt, hogy végig tudtam csinálni, hogy eljutottam idáig, de az is, hogy már nem “kell” továbbmenni. Megérkeztem.Internetezési lehetőségre bukkanva megnéztem a leveleimet és a blogot. Három új hozzászólást találtam, mindegyik nagyon megható volt, és annyira stílszerű, hogy épp a Santiagóba való megérkezésem napján olvashattam őket! Az egyik Solarától származó idézet volt, írója valóban átérezte és megértette, amit a Gyuszkóval való kapcsolatomról írtam. Az idézet mélyen belül érintett meg, ezért úgy éreztem, ez is egy üzenet számomra, amit jutalomképpen kaptam megérkezésem napján. Örültem annak is, hogy Gyulában jó társaságot találtam. Jobb, hogy nem kellett egyedül lézengenem a városban, de az is biztos, hogy nem akárkivel lett volna jobb, mint egyedül. Ezt el is raktároztam a későbbiekre nézve, tanulságképpen. Szeptember 28. péntek. Elérkezett a 29. nap, a ráadás, az ajándék-nap. Amit én teremtettem meg magamnak menet közben a saját elhatározásommal, akaraterőmmel, erőfeszítéseimmel. És ami analóg Gyuszkó utolsó esztendejével, amikor lépésről-lépésre minden összeállt az életében. Méltó megünneplése volt mindennek a hagyományos zarándokszertartás és a déli mise a katedrálisban.

Végre beléptem a monumentális épületbe. Mióta készültem erre a pillanatra! A katedrális belseje az első percekben némi csalódást okozott. Kicsit lepukkantnak tűnt, mintha nem igazán tartanák karban – jó pár szebbet láttam már. Ám ahogy sorban álltunk, hogy feljussunk Szent Jakab szobrához és megérinthessük, valami furcsát éreztem a szegycsontom mögött. Perceken keresztül enyhe, de egyértelműen beazonosítható nyomást, szorítást a szívcsakrámnál. Talán valamilyen csakranyitás történhetett? Nem tudom, de ráadásul mindez épp a Megbocsátás Kapuja mellett állva történt. Ezt a kaput csak szentévekben, hatévente nyitják ki. Amikor sorra kerültem, a szobornál megköszöntem, hogy eljuthattam ide, és néhány személyes kérést is megfogalmaztam. Ugyanezt tettem az altemplomban is, a Szent Jakab földi maradványait tartalmazó urnánál. Egészséget, boldogságot és bőséget kértem családtagjaimnak és barátaimnak is, mindenkit külön nevesítve. Könnyek szöktek a szemembe? Aztán leültünk, és elkezdődött a mise. Olyan megkapó, meseszép templomi éneket még soha nem hallottam, mint ahogy itt dalolt egy apáca. A hangja – és az érzés, amit átadott – kristálytiszta volt, akár a hegyi patakok vize. A mise végén találkoztunk és beszélgettünk a “régi” ismerősökkel. Olyan emberek is őszinte örömmel üdvözöltek, akikkel csupán néhány mondatot váltottam az út során. Délután ajándékokat válogattam az otthoniaknak, este pedig búcsúestet tartottunk Gyulával, Beával, és a koreai lányokkal. Vidám, ugyanakkor szomorú este volt. Örültünk, hogy megismertük egymást, de az elválás mindig fájdalmas. Mégis megérte, hiszen többek lettünk az ismeretség által, még ha csak meghatározott időre szólt is. Úgy érzem, feltöltöttek ezek a találkozások, és nem veszteségként, hanem nyereségként élem meg őket. Ismét egy tanulság, ami vigaszt nyújthat Gyuszkóval közös történetünk értékelésekor is.

Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>