Mind gyakrabban fordul elő, hogy aki tanácsért fordul hozzám, nem is a saját adatait mondja be, nem a saját problémáját szeretné megoldani, hanem a párjáét, gyermekeiét. Bár, ha nagyon belegondolok, igazából az ő saját gondja az, amit a lányánál, párjánál
“Nagyon szeretnék segíteni a lányomnak, de képtelen vagyok. Ragaszkodik a párjához, pedig jobbat érdemelne. Eleinte tiltottuk, aztán hagytuk, mert nem akartuk, hogy végleg ellenünk forduljon. De hát az az ember nem hozzá való! Már két asszonyt is elhagyott, négy gyerekért felelős, és most az én huszonnyolc éves lányom idegen gyerekekkel foglalkozik, ahelyett, hogy saját gyermeket szülne egy megbízható férfinak. Mit tegyek? Hogyan segíthetnék Mártikámnak? Hogyan vállalhatnék valamit a terheiből? Félek, hogy beleroppan?” Mártika anyja nehezen fogadta el a válaszomat, látszott rajta, nem ezt remélte. Ő konkrét tényeket, megoldásokat szeretett volna hallani. Boldog lett volna, ha azt mondom: Márti rakja ki a szűrét annak az embernek. Vagy azt, hogy ekkor vagy akkor a férfi odébb áll, mert új nőt talál. Ehelyett próbáltam figyelmeztetni az aggódó édesanyát, hogy “álljon le”. – Csak annyit és akkor szabad segíteni, amennyit és amikor Mártika kéri. Ha azt mondja: ez az ő gondja, ő élete, akkor ezt el kell fogadni. Senki helyett nem oldhatod meg a problémát, legfeljebb segítheted, hogy megtalálja a neki megfelelő legjobb utat. És itt a hangsúly a “neki megfelelő”-n van. Mert lehet, hogy ami neked jó, az neki nem… Lehet, hogy amit te szépnek, tökéletesnek látsz, az számára nem is olyan értékes. És ekkor hirtelen a saját keserű tapasztalatom jutott eszembe. El is mondtam, hátha szemléltetni tudom vele, hogy még két egymást viszonylag jól ismerő ember is mennyire másképp látja a világot, és milyen apróságokon meg lehet bántódni, milyen aprósággal meg lehet bántani a másikat. S ha ennyire a vélemény szülő-gyerek között, akkor milyen nagy lehet a különbség a probléma-látásban…)
Gyerekkoromban egy hatalmas íróasztal mellett tanultam, fejem fölött hasonló stílusú könyvespolc, rajta a Révay nagylexikon. Mivel az apuval nem volt túl jó a viszonyom, mert nem ahhoz mentem férjhez, akire ő gondolt, hát semmit nem kaptam “örökségül”, pedig csak egyetlen kérésem volt a Révay. Jó húsz évvel később egyszer újra fölvetettem:, adja nekem a Révayt, vagy ha úgy jobb: megveszem. Hiszen ő már nem is használja, a szekrény aljában áll, becsomagolva. Azt mondta: nem adja el, de “kölcsön” odaadja. Vagyis bármikor visszakérheti, és nekem vissza is kell adnom. Elvittem hát. Nekem nem annyira a tartalma miatt volt fontos, hanem mert a gyerekkoromat jelentette. Naponta lapozgattam, csodáltam, olvastattam, itt-ott alá is húztam dolgokat, pedig tudtam, ha apu észreveszi, kikapok érte. Már vagy két éve “kölcsönben” nálam volt a lexikon, amikor egyszer azzal jött az apám: kéri vissza. “Minek?” Mert kell. Eladom. Felajánlottam, hogy megveszem. Duplájáért, triplájáért. Nekem ez kell!!!! – De kérlelhetetlen volt. Erre összecsomagoltam, és elvittem hozzá. visszakerült a kamrába. Másnap apám beállított egy szállítómunkással és két nagy ládával. Benne egy majdnem vadonatúj Révay lexikon. “Ezt neked hoztam… ” – mondta. – Tudod, sok antikváriumot végigjártam, mire ilyen szép, majdnem hibátlan sorozatot találtam. Az a régi már rongyos volt. Kopott? Elsírtam magam. Nekem ugyanis nem “egy lexikon” kellett, hanem “az én Révaym”. És ezt ő nem értette. Ő is meg volt bántva. Én is. Nem azonos nyelven beszéltünk. És ráadásul tudtam: szegény jót akart. A maga módján. Ami nekem nem volt jó… Márti anyja a fejét csóválta, amikor azt kértem: erre gondoljon mindig, amikor a saját meglátása szerint próbálja a “jót” adni. Lehet, hogy Márti karmikus örökségét teljesíti éppen, most dolgoz le egy múltbeli tévedést, hibát. Nem volna jó ebben megakadályozni. Ha erőszakkal segítesz, akkor azzal csak bajt okozol. Ismered a pillangó meséjét? Nagyon tanulságos. Minden szülőnek elmesélném, hátha megértené, hogy mennyit árt a nagy segítségével. Egy férfi sétája közben selyemgubóra talált, amelyből épp kibújni készült egy kis pillangó. A férfi ült és órákig nézte a kis jószág küszködését. Volt, hogy percekig semmi nem történt. Aztán valami apró mozgás megint, aztán újra semmi. Egyre nehezebben gyűjtött erőt a kis pillangó a következő “hadművelethez”. A lyuk túl szűknek bizonyult nem nagyon tudta átpréselni magát rajta. A férfi arra gondolt: segít neki. Kerített egy ollót, és megnagyobbította a lyukat a gubón. A pillangó akadálytalanul ki tudott jutni rajta. De a teste töpörödött volt, a szárnyai összezsugorodva. Moccanni sem nagyon bírt. A férfi tovább ült és várta-várta, mikor erősödik már meg a kis pillangó, mikor bontja ki a szárnyát, mikor tárja szét és repül, ahogy a többiek. De hiába várt. A kis jószág azonban csak gubbasztott, és elpusztult. Nem volt képes repülni, nem volt ereje élni. A férfi pedig csak most értette meg, hogy épp a jó szándékával, segítségével ölte meg a kis jószágot. Mert a kínlódás, a szenvedés arra lett volna jó, hogy megerősödjön, hogy saját lábára állhasson, szárnyalhasson. Azon a szűk nyíláson KELL minden pillangónak átpréselnie magát az életben maradáshoz. Ez a természetes útja annak, hogy önerőből képes legyen szárnyalni. A nehézségek az életben nemcsak a pillangókat erősítik, hanem az embert is. Ha valaki az akadályokat sorra elszedi az utunkból, sosem fogunk megerősödni, nem tanulunk meg élni. Nem tudunk “repülni”.
