Az “angyal” mentette meg

Előzetes magyarázat szükséges néhány szóval. A mi segítőink seregében itt, Európában van két tagunk, akik fivérek voltak hosszú idővel ezelőtt az ősi Egyiptomban, és még mindig melegen kötődnek egymáshoz. Jelen inkarnációjukban jelentékeny korkülönbség van közöttük, egyikük előrehaladott középkorú, míg a másik még gyermek fizikai testében, habár jelentősen és ígéretesen fejlett egóval.

Természetesen az idősebbnek jut osztályrészül, hogy képezze és vezesse a fiatalabbat az okkult munkában, amelynek olyan lelkesen szentelték magukat, és minthogy mindketten teljesen tudatosak és aktívak voltak az asztrális síkon, idejük legnagyobb részét, mialatt durvább testük alvó állapotban volt, együttes  munkálkodással töltötték közös Mesterük irányítása alatt, így nyújtva erejükhöz mért segítséget mind élőknek, mind holtaknak.

Felidézem a különleges esemény történetét, amelyet a két segítő közül az idősebb által rögtön az esemény után írt levélből szeretnék elmesélni, minthogy az abban adott leírás élőbb és képletesebb, mint bármilyen, harmadik személyben megtett beszámoló.

„Más ügyben készültünk eljárni, amikor Cyril hirtelen felkiáltott: „Mi ez?” –  mivel rettentő fájdalom vagy rémület sikoltását hallottuk. Egy pillanat alatt a helyszínen voltunk, és láttuk, hogy egy tizenegy-tizenkét év körüli fiú átesett egy meredek sziklaparton, rá az alul levő sziklákra, és nagyon megsérült. Lábát és karját törte szegény srác, de ami még rosszabb volt, irtózatos vágásvolt a combján, amiből patakokban ömlött a vér.

Cyril így kiáltott: „Segítsünk gyorsan rajta, különben meghal.” Ilyen jellegű vészhelyzetben gyorsan kell gondolkodni. Világos volt, hogy két dolgot kell tenni: a vérzést elállítani, és fizikai segítséget végrehajtani. Kénytelen voltam materializálni; vagy Cyrilt, vagy magamat, mivel fizikai kezet akartunk azonnal a kötés megszorításához, és jobbnak tűnt, hogy a szegény fiú lásson valakit bajában mellette állni. Éreztem, hogy habár kétségtelenül Cyrillel érezné jobban magát a fiú, mint velem, én valószínűleg könnyebben tudnék segítséget nyújtani, így nyilvánvaló lett a munkamegosztás.

A terv nagyszerűen működött, Cyrilt azonnal materializáltam (ő még nem tudja, hogyan kell saját magát), és mondtam neki, hogy vegye a fiú nyakkendőjét, és kösse át combját, és vessen át egy ágat. „Nem fogja szörnyen sérteni?” – kérdezte Cyril, de megtette, és elállt a vérzés. A sérült fiú félig öntudatlannak tűnt, alig tudott beszélni, de felnézett a fénylő kis alakra, aki olyan aggódóan fölé hajolt, és ezt kérdezte: „Egy angyal lennél, úrfi?”

Cyril édesen mosolygott, és válaszolt: „Nem, én csak egy fiú vagyok, azért jöttem, hogy segítsek rajtad.” Azután ott hagytam őt, hogy vigasztalja a szenvedőt, mialatt én a fiú édesanyjához rohantam, aki egy mérföldnyi távolságra lakott. Az volt a gondom, hogy azt a meggyőződést kellett az asszony fejébe erőltetnem, hogy valami baj van, és mennie kell, és utánanéznie.

Féltem, hogy nem fogja elhinni, de végül eldobta az edényt, amelyet tisztított, és hangosan így szólt: „Nem tudom, milyen érzés fog el, de el kell mennem, és meg kell találnom a fiút.” Amikor elindult, már képes voltam irányítani különösebb nehézség nélkül, bár egész idő alatt Cyrilt tartottam össze akaraterővel, nehogy a szegény gyerek angyala hirtelen eltűnjön szeme elől. Látja, amikor az ember materializál egy alakot, az anyagot természetes állapotából egy másikba változtatja, azt lehet mondani, hogy átmenetileg a kozmikus akarattal szembehelyezkedve, és ha egy fél másodpercre elfordítja róla elméjét, azonnal visszaszökik eredeti állapotába, mint egy fényvillanás.

Így csak félig tudtam figyelmemet az asszonyra fordítani, mégis  valahogyan eljuttattam a sziklaparthoz, és amint a sarokra ért, Cyrilt eltüntettem, de ő látta, és most annak a falunak van az egyik leghitelesebb angyali közbeavatkozásról szóló története feljegyezve.

A baleset kora reggel történt, és aznap este ránéztem (asztrálisan) a családra, hogy lássam, hogyan mennek a dolgok. A szegény fiú lábát és karját sínbe tették, a nagy vágást bekötözték, ágyban feküdt, sápadtnak és gyengének látszott, de bizonyosan felépül idővel. Az anya néhány szomszéddal volt bent, akiknek elmondta a történetet, és szokatlan történetnek hangzott annak, aki ismerte a valós tényeket. Elmagyarázta bőbeszédűen, mennyire nem tudja elmondani, hogy mi történt, de elfogta egy érzés, mindez egy pillanat alatt, hogy valami történt a fiával, és neki mennie kell, és meg kell keresnie. Képtelenség, hogyan gondolt elsőnek erre, és megpróbált szabadulni az érzéstől, de mind hiába, csak el kellett mennie.

Elmondta, hogy mennyire nem tudja, mi késztette arra, hogy inkább azt a sziklapartot járja be, mint bármelyik másik helyet, és éppen így történt, és amint befordult a sarkon, meglátta a fiút egy sziklához támaszkodva, fekve, mellette térdelt a „legszebb gyermek”, akit valaha láttam, teljesen fehérbe öltözve, fénylőn, rózsás orcáival, kedves barna szemekkel. És ahogy rámosolygott, olyan mennyeien, majd egy pillanat sem telt bele, és már nem volt ott.

Először  olyan meglepett  volt, hogy nem tudta, mit gondoljon, és akkor egyszerre megérezte, hogy mi történt, térdre esett, és megköszönte Istennek, hogy elküldte egyik angyalát, hogy segítsen szegény kisfián. Azután elmesélte, hogyan emelte fel a fiút, és vitte haza, és le akarta venni a nyakkendőt, ami úgy bevágott szegény lábába, de a fiú nem hagyta, mivel azt mondta, hogy azt az angyal kötötte be, és azt mondta, hogy ne nyúljon hozzá. Amikor az anya ezt később elmondta az orvosnak, ő elmagyarázta neki, hogy ha kioldotta volna, a fiú bizonyosan meghalt volna.

Majd elismételte a fiú oldaláról a mesét: Amint rögtön leesése után ez a kedves kis angyal lejött hozzá (tudta, hogy angyal volt, mert előtte félmérföldes körzetben senki sem volt a láthatáron, amikor a szikla tetején volt, csak azt nem értette, miért nincsenek szárnyai, és miért mondta, hogy ő csak egy fiú.)

Elmondta, hogyan emelte a sziklának, és kötötte be lábát, ezután beszélgetni kezdett vele, azt mondta, ne féljen, mivel valaki elment az édesanyjáért, és mindjárt itt lesz. Elmondta, hogyan csókolta meg, és próbálta meg kényelembe helyezni, és hogyan tartotta kis puha, meleg kezében az övét egész idő alatt, mialatt különös, szép történeteket mesélt neki, amelyekre nem tud világosan visszaemlékezni, de tudja, hogy nagyon szépek voltak, mert csaknem elfelejtette, hogy megsebesült, amíg meglátta jönni édesanyját. Elmesélte, hogyan bátorította, hogy hamarosan megint jól lesz, mosolygott, megszorította kezét, és valahogyan már vége is lett.

Azóta vallásos újraéledés történt a faluban. Lelkipásztoruk azt mondta nekik, hogy az isteni elővigyázatosságnak egy ilyen feltűnő beavatkozása bizonyára egy jel számukra, hogy megfeddje a gúnyolódókat, és bizonyítsa a szentírás és a keresztény vallás igazságát, és úgy tűnik, senki sem látja azt az óriási elmés ötletet, amit egy ilyen bámulatba ejtő állítás magában foglal.

A fiúra gyakorolt hatás kétségtelenül jó volt, morálisan is és fizikailag is, valamennyi beszámoló szerint előzőleg elég gondatlan kis csibész volt, most viszont úgy érzi, hogy „kis angyala” bármikor mellette lehet, és ő sohasem akar sem tenni, sem mondani semmi durva, közönséges vagy indulatos dolgot, nehogy azt lássa vagy hallja. Életének nagy vágya, hogy láthassa ismét egy napon, és tudja, hogy ha meghal, ez a kedves arc lesz az első, amelyik üdvözli őt a másik oldalon.”

Valóban egy szép, megrendítő történet. A tanulság, amit a falu és lelkipásztora levont az eseményből, kissé hézagos, mégis, legalább tanúságtétele valaminek, ami túl van ezen a materiálissíkon, bizonyára inkább tesz jót az embereknek, mint ártalmasat, és az anya következtetése abból, amit látott, tökéletesen helyesnek bizonyult, habár pontosabb tudás birtokában  valószínűleg árnyaltabban fejezte volna ki magát.

Egy, a levélíró vizsgálódásai által utólagosan felfedezett tény érdekes oldal-megvilágításba helyezi az okokat, amelyek az ilyen esetek alapjául szolgálnak. Feltárult, hogy a két fiú találkozott már korábban hozzávetőlegesen néhány ezer évvel ezelőtt, és az a fiú, aki leesett a szikláról, rabszolgája volt a másiknak, és egyszer megmentette fiatal ura életét a sajátja kockáztatásával, ennek következtében felszabadították, és most, jóval azután ura nemcsak visszafizeti természetben,hanem korábbi szolgájának magasrendű eszményképet is ad, valamint hajtóerőt az életerkölcsiségéhez, ami megváltoztatja valószínűleg jövőbeni fejlődése egész folyamatát.

Annyira igaz, hogy egyetlen jócselekedet sem marad soha jutalmazás nélkül a karma által, bármilyen késlekedőnek is látszik működése. (részlet C. W. Leadbeater Láthatatlan segítők című könyvéből.)