Az angolszász kultúrkörben Halloween, a keresztény világban Mindenszentek és halottak napja. Pogány magyar (lelkek napja), pogány kelta (Samhain) gyökerek. Nyíló halálkapuk, melyeken az ittragadt elhalt lelkek hömpölyögnek át a túloldalra. Némelyek pedig – kihasználva a nyitott átjárót – a túloldalról szöknek át ide, káoszt szítani.
Ami összeköti ezeket a zavaros, egybemosódott ünnepeket, az a holt lelkek jelenléte, no és a félelem. (A félelem akkor is félelem marad, ha karikatúrának öltöztetik és tökbe zárják.)
Éjjel a kísértetek között boszorkányok repkednek, ördögi energiák uralkodnak, fekete macskák nyávognak, denevérek rémítenek, rém-maszkok vigyorognak ránk az álomszerű valóságból. De mi lehet a rémlepel alatt? Miért kapcsolódik ehhez az időszakhoz majd minden ősi hagyományban a holt lelkek kultusza?
Az ősi bölcseletek értik és ismerik a fizikai világon túl érzékelhető valóságokat. A régmúlt halotti kultuszai szeretetről és tiszteletről mesélnek, és kevés közük sincs a mai divat-ezotéria lekenyerező félelméhez, mely a hagyományos keresztyén isten-képpel analóg: lefizetlek (imádkozom, fizetek a templomi perselybe, ételáldozatot mutatok be és gyertyát gyújtok), cserébe védelmet, nyugalmat vásárolok.
A rossz hír, hogy ez így nem működik. A jó hír viszont az, hogy a dolog ennél sokkal egyszerűbb.
Az alapvető problémát az adja, hogy a felvilágosult, modern ember nem tud mit kezdeni a halál fogalmával. Ezért hogy a zavaró ezopompon ne ugráljon folyton a szeme előtt bezárta kórházak elfekvőibe, idősotthonok hermetikus terébe, így sem foglalkozni nem kell vele, sem rosszat nem kell álmodni tőle.
Ismét visszautalnék a régi magyar hagyományra. A paraszti életben az számított hétköznapinak, amikor az idős ember (családja szeretetétől és tiszteletétől körülvéve) minden dolgát elrendezve, nyugodtan és békében kelt át a Túloldalra. A halálra eleink nem félelemmel tekintettek, azt a mindennapi élet-körforgás szerves részeként kezelték, ahogyan a születést is.
Figyeljük meg, hogy az emberélet szent eseményei közül a két legjelentősebbet hogyan vette ki a civilizáció az otthonok meghitt biztonságából és hogyan kényszerítette rideg kórházi falak közé, utalta a személytelen személyzet kompetenciájába. Aztán csodálkozunk, hogy sem érkezni, sem távozni nem tudunk rendesen.
A nem is oly távoli múlt embere még ismerte a halál misztériumához tartozó szent dolgokat. Érdemes eltöprengeni egy véletlenszerűen kiragadott példán: vajon miért maradt fenn a temetési szertartások részeként, hogy a halottat kísérő menetoszlopban véges végig karikás ostorok pattognak? Miért kíséri a karikás hangja a távozó lelket? Mit tud az ostor, amit a kilúgozott lélekharang csak távolról ugat?
Talán eleink tudták, hogyan lehet a szeretett halott szellemét továbbsegíteni útján? (Ugye, azt a magyarázatot ejthetjük, mely szerint azokon a tájakon használtak ostort, ahol nem volt pénz harangra, vagy nem hallatszott a harangzúgás a temetőig?)
Megegyezhetünk abban, hogy ha egy közösség tudja, mi van születés előtt és halál után; ha tisztában van a kapukon való átkelés teendőivel (akár ide, akár túl), ha a szeretet ragyogásával kíséri a távolodó lelket, akkor nincs miért félnie a halottak kísértésétől és bosszújától?
A halottak lelke csupán abban különbözik az élők lelkétől, hogy átmenetileg nem rendelkezik test-kabáttal. Hogy szabad (lehetne, ha bizonyos alapvető törvényszerűségeket ismerne). Ha egy lélek kilép a testéből, nem válik valamiféle ártó, kártékony démonná pusztán a testelhagyás tényétől.
Mi a helyzet a bolyongó lelkekkel? Nos, rajtuk fikarcnyit sem segít, ha a temetőben gyertyát gyújtunk és csokit teszünk a sírra.
Ez azt jelenti, hogy a testben élők nem segíthetnek a Halálkapun átlépett, de még itt bolyongó társaiknak?
Dehogynem.
De nem félelemmel, nem rettegéssel vagy iszonyattal. Hanem a szeretet tiszta fényével, megértéssel, elengedéssel. És megbocsátással. Megbocsátással.
A továbbsegítés egyszerű, könnyű és felszabadító. A lényeg itt is a szeretet, a tiszta szándék, a könnyű és szabad gondolatok.
Ezoterikus körökben terjed az a vélekedés, hogy október 31. és november 2. között csínján bánjunk a mágikus praxissal, mert könnyen félrecsúszhatnak a dolgaink, vagy hirtelen két világ között találjuk magunkat, hasított személyiséggel. Falsot érezvén ebben az okoskodásban, megkérdeztem Zentai Annát, aki megerősítette elgondolásomat, és arra is felhívta a figyelmem, hogy saját érzéseink, gondolataink határozzák meg cselekedeteink eredményét. (Ez mindig érvényes, nem csupán ebben a zizegős időszakban.) Tehát ha félelemmel a lelkünkben végezzük a szertartásokat (amik felerősítve jelenítik meg életünkben belső világunkat), akkor saját félelmeink tesznek minket sebezhetővé. Ha ehelyett a tiszta Szeretet vezérel, ő az ok és a cél, akkor ez már önmagában védelmet jelent.
Jolly Jokernek pedig mindezeken túl – ott az angyali segítség. Ha a Fény angyalai védik misztikus tevékenységünket, kötve hiszem, hogy bármely démoni erőnek, vagy botorka holt léleknek osztanának lapot.
A jól megtanult, belénk vésett rettegés legyőzését segíti, ha szoktatjuk magunkat ahhoz a gondolathoz, hogy nagyanyó semmit nem változott attól, hogy éppen nincs teste. Ha érezzük jelenlétét, észrevehetjük, hogy ugyanúgy vigyázza lépteinket, beburkol szeretetével, mint tette életében. 42 nap után pedig tovább ballag, mert nincs már itt dolga. Vagy ha magától nem találja az utat könnyen segíthetünk Neki. A lényeg a szeretet.
Bámulatos, hogy a halál kezelésének kompakt, modern és használható útmutatója pont egy katolikus szerző tollából pottyant ki, de ha már így alakult, álljon itt az idézet, amely megkönnyíti a gyászmunkát, enyhíti a fájdalmat, és egészen leplezetlenül oktat arra, miként viselkedjünk elköltözött szeretteinkkel.
Szent Ágoston: Ne sírj azért, mert szeretsz engem!
A halál nem jelent semmit.
Csupán átmenet a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és Te is önmagad vagy.
Akik egymásé voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
folytasd a kacagásod,
nevessünk együtt, mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts!
Hangozzék a nevem házunkban,
ahogy mindig is hallható volt,
ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi:
miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed most nem lát engem,
nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok,
lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet,
és benne egész letisztult,
szép, gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet,
töröld le könnyeidet,
és ne sírj azért,
mert annyira szeretsz engem
Ha gondoljátok, idén szóljon a Halloweentől halottak napjáig terjedő időszak a megbocsátó elengedésről. Legyen időtök saját magatokról tanulni, legyen időtök szeretettel elengedni a múlt kedves halottait, a lezárult kapcsolatokat, a méltatlan helyzeteket. És figyeljétek, hogy mindezek hatására hogyan ragyogja be életeteket a Fény.
  
