Amikor először történt velem az a fura dolog, beleborsózott a hátam, elakadt a szavam, a szám elé kaptam a kezem, és azt mondtam: te jóságos ég, fogalmam sincs, hogy mondhattam ilyet. Aznap még sokszor eszembe jutott az eset, de aztán, ahogy távolodtam tő
Akkoriban épp együtt éltem valakivel, a kapcsolatunk szép volt, megértettük egymást, szerettük egymást, terveket szőttünk. Egy este elmentem egy nagyon régi baráthoz, akivel már több mint tíz éve nem találkoztunk. Meséltünk egymásnak az elmúlt időről, kivel mi történt, szerelmekről, jegyességről, szakításról… Azt mondta, nemrég elhagyta a lány, akit szeretett, és azóta nincs senkije. Velem is épp ez történt, vágtam rá, én is egyedül vagyok. És akkor megfagyott az ereimben a vér. Miért mondtam ezt? Hogy mondhattam? Megőrültem? És honnan az a fura érzés, ami a szavaimat kísérte, az a nyugodt, higgadt bizonyosság, az a meggyőződés? Százszor is bocsánatot kértem magamban a szerelmemtől, és százszor is elismételtem a barátomnak, hogy csak félrebeszéltem, a kapcsolatunk jó, nem hagytak el, szeretjük egymást. Körülbelül hat héttel az eset után a szerelmem elém állt, és azt mondta, soha nem fog elfelejteni, és mindig úgy fog szeretni, mintha a testvére volnék, de értsem meg, beleszeretett valakibe, és elhagy. Amikor a szakítás fájdalmából felocsúdtam, eszembe jutottak a félrecsúszott szavaim. Megint csupa libabőr lettem. Aztán úgy másfél év múlva egy másik barátnőmmel cseverésztünk, borozgattunk, eszegettünk, nevetgéltünk, amikor elmondta, hogy meghalt a nagyija. Az enyém is, szegény, isten nyugosztalja – feleltem. És ahogy észbe kaptam, sírni tudtam volna, úgy szégyelltem magam. Ugyanis nem halt meg. Élt és virult, igaz, kilencvenhárom éves volt. Meghalni csak ezután halt meg, két hónap múlva. Sokat töprengek azóta is, hogyan történhet mindez. Persze, sokan biztosan azt mondanák, hogy a véletlenek cinikus egybeesése az egész, nem kell vele foglalkozni. Én mégse tudok napirendre térni a dolog felett. Főleg azért nem, mert mint mondtam, az ilyen elszólást egy nyugodt, szinte érzelem-mentes bizonyosság-érzés kíséri. Olyan, mintha kívülről látná az ember magát, olyan dimenzióból, ahonnan nem kell érzelmileg azonosulni, nem kell aggódni, félni, ahol biztonságban van. Egy spiritiszta hölgy egyszer azt mondta nekem, az időt csak mi képzeljük, vagyis csak a mi számunkra létezik. Az univerzumban minden egyszerre van jelen, hiszen a MINDENSÉG, ahogy a neve is jelzi, magába foglal mindent, a múltat és a jelent épp úgy, ahogyan a jövőt. Az ember viszont – hiszen csak az agya öt-hét százalékát használja, és az idők során elfojtotta az ösztöneit, a spirituális képességeit – a tudatos szintjén nem képes érzékelni ezt az egységet. A tudatos ember csak az idő lineáris voltát tudja megérteni, vagyis folyamatosan, lépésről lépésre halad a múltból a jövő felé. Ha képesek lennénk elfogadni, hogy a jövőnk épp úgy jelen van ebben a pillanatba, ahogy a múltunk, nem kéne aggódnunk, félnünk többé, mondta a spiritiszta hölgy. És még azt is hozzátette, hogy mi teremtjük meg a jövőnket, hiszen, mivel az Univerzumban minden egyszerre jelen van, mi választjuk ki, milyen jövőt fogunk megélni. Csak hinni kell benne, és tenni a dolgunkat félelem, szorongás, és aggódás nélkül. Ha ezt gondolatot elfogadjuk, egyfajta magyarázatot kapunk arra, mi okozza ezeket a fura elszólásokat. Bizonyos tudatállapotban, ellazult, nyugodt hangulatban képesek vagyunk érzékelni az időtlenséget, és látni a még meg nem történt dolgokat. Végtére is a kártyajósok és látók is eszerint “működnek”. Csak éppen a tudatos agyunkat úgy nevelték, hogy amit nem tudunk feketén-fehéren megmagyarázni, az nincs, vagy csak a képzelet játéka. És bármit megmagyarázni is csak a tudatos agyunkkal tudunk. Az viszont nem szállhat vitába a spirituális lényünkkel.
