Szent Iván éjszakája (június 24.) évezredek óta a varázslatok, látomások ideje. És nem véletlenül. A természeti népek két eseményt ünnepeltek: télen a leghosszabb éjszakát, nyáron a leghosszabb nappalt, vagyis a két napfordulót.
A napfordulók alkalmával a fénynek áldoztak, örömtüzek fénye lobbant Európa-szerte. A Szent-Iván éji máglyát a menny tüzének tekintették, lángjánál jósoltak, szerelmet varázsoltak, s még az ünnepi tűz után maradó hamut is elhasználták: a gabonaföldeken szétszórták, hogy a gabonaüszögtől megóvják a termést. A tűz a négy őselem egyike, ősi jelkép, az élet, a megújulás, a hatalom, a szenvedély, a szerelem jelképe. A mítikus hagyományok szerint az ember által megszelídített tűz égi eredetű, hiszen a legelső tüzeket a villámok gyújtották. Az ősi népek istenként tisztelték, ezért olyan oltárokat állítottak, ahol örökké égnie kellett a lángnak, s ha véletlenül kihunyt, akkor az nagy veszedelem előjel volt. A görög mítosz szerint Prométheusz az Istenektől lopta el, s hozta a földre. A mongol kánhoz érkezők jobbról-balról tűzoszlopok között vonulhattak a színe elé, hogy megtisztuljanak. Az inkvizítorok pedig azért vetették tűzre a boszorkánynak kikiáltott javasasszonyokat, hogy bűnüktől megtisztuljanak. A magyar hitvilágban a sámánok és boszorkányok szertartásának fontos kelléke a tűz, hiszen a lelket, az életet, az erőt jelképezi. Lángjából jósolnak, erejével elpusztítják a negatív hatásokat, melegével gyógyítnak, vagy egybeolvasztják a szerelmes szíveket. A mágia nem más, mint a természetes energiák összpontosítása és aktivizálása bizonyos pozitív változás előidézésére. A mágiában módosult tudati állapot elérését teszi lehetővé a zene, a tánc mellett a tűz. Szent Iván éjszakáján az örömtüzet zsúpkévéből rakják, különböző illatos növényeket, páfrányvirágot, orbáncfüvet füstölnek rajta, amit később gyógyításra is felhasználnak.
