A boldogsághoz vezető utakat tényleg tanulni kell?
A boldogság filozófiái
A boldogság, az öröm, a lét egyik legszebb élménye, egyben mégis ritka kincs, ígéret a szenvedőknek, felülemelkedett állapot, amihez utakat a vallások, a filozófiák és a lélektan tanításai kínálnak. A boldogságkeresés az ezoterikus szubkultúrában szintén központi téma, hozzá a legkülönfélébb transzcendens és önismereti receptek is rendelkezésre állnak, egymást túllicitáló boldogság-tanfolyamokat látogathatnak a boldogtalanok, a megváltás sokszor mégis elmarad.
A boldogsághoz vezető eszközöket ugyanakkor prózaibb, ám nem kevésbé piedesztálra emelt szinten kínálja a fogyasztói társadalom üzleti gépezete, ami a lelki magasságok elérését az anyagi jólét megvalósításában láttatja. A boldogság ebben a különös látomásban egyfajta megvásárolható állapotnak tűnik, amihez pusztán az egészség és a kényelem beszerezhető feltételeit kell biztosítani. Bár a szegénység és a létbizonytalanság valóban lélekölő lehet, de hogy a pénz nem a boldogság ára, azt jól tudják azok, akiknek lenne miből megvenni azt, amit pénzért nem lehet.
Mi hát a boldogság akkor, mi a jólét szerepe ebben, és mi az a felfogás, amit az eléréséhez nem annyira tanulni, hanem gyakorolni és a mindennapokban megélni érdemes? A boldogságnak ugyanúgy szintjei vannak, mint ahogy a dolgoknak is ideje van, a „keep smiling!” erőltetett mosolya jobbára csak álarc, ami sok helyzetben leginkább nevetséges lehet. A boldogság eufórikusabb, ragyogóbb állapotai olyanok, mint a hétköznapok között az ünnepek, a boldogság más módjaira, a pillanatok szelíd örömére való lelki készség azonban meghatároz egy életet. Mi tart vissza akkor mégis annyi szenvedő embert a boldogulástól? Miért űzzük ki magunkat nap, mint nap saját Édenünkből, mik a lelki hazatérés akadályai és mik az ezekhez kötődő feltételek?
A boldogság akadályai?
Válságos korunkban a boldogság mégsem divat, a fizetetlen – fizethetetlen – számlák, a megszűnő munkahelyek és az anyagi, egzisztenciális perspektívátlanság világában miért várnánk lelki békét azoktól, akiknek a legnagyobb gondot a megélhetés jelenti? Előrebocsátva talán azért, mert éppen a reménytelenség sötét lelkiállapotában születhet meg az a fény, amit máskor elfednek a talmi csillogások, ilyenkor rajzolódhatnak ki azok az igazi értékek, amiket korábban ellepleztek a megszokott rutinrészletek. Talán furcsa, de például a háborús időkben legkisebb az öngyilkosságok aránya, mint ahogy az is meglepő lehet, hogy egy szinten túl mennyire nem befolyásolja boldogságunkat az anyagi háttér és fedezet.
Pszichológiai vizsgálatok tanulsága szerint a hirtelen meggazdagodás örömei is csak ideig-óráig tartanak; – ehhez lottónyertesek sorsát követték nyomon, akik egy idő után semmivel sem tartották boldogabbnak magukat, mint a főnyeremény megütése előtt. Igaz, egy alsó anyagi határ alatt a boldogságszint is érthetően alacsony, de a döntést – hogy hogyan érezzük magunkat az adott helyzetünkben – ilyenkor is magunk hozzuk. A fő problémát tehát ebben az esetben is azok a lelki szokásaink jelentik, amik a rajtunk kívül álló szenvedések okán a boldogtalanság mártírját keltik életre bennünk. A körülmények áldozatának szerepe azonban nemcsak nehéz anyagi helyzetekben, de a betegségek idején is könnyen elsajátítható.
A fentebb említett kísérletekben olyan emberek boldogságszintjének alakulását is vizsgálták, akik balesetben lebénulva váltak ágyhoz vagy tolószékhez kötötté, azonban a lottónyertesekhez hasonlóan náluk is azt figyelték meg, hogy egy-két éves időszak elteltével ugyanúgy hasonló lelki szintre állt vissza a boldogságuk foka. A betegség, akárcsak a szegénység, itt sem bizonyult meghatározó oknak, így úgy tűnik a boldogság megélésétől más tart vissza minket. Az akadályok harmadik nagy csoportját többnyire az emberi viszonyok tökéletlenségében láthatjuk vagy tételezhetjük fel, ami a legkülönfélébb szociális helyzetekben is megfigyelhető.
A szeretetlenségből, az el nem fogadásból eredő boldogtalanság – mint sokak szenvedésének forrása – szintén megkérdőjelezhető. Bár a mások szeretetére és elfogadására való törekvés ismert szocializációs igény, a lélek mélyebb szintjein az igazi boldogságot ennek épp az „ellentéte” vagyis a szeretni- és elfogadni tudás adja. A szenvedésben tartó kötődések jobbára olyan ragaszkodások, amik a helyzet lelki gyengeségből adódó elodázását – vagy az adott állapot értéktelen feltételekhez fűződő elfogadását – jelentik. A boldogság elérését láthatóan itt sem a „mások”, vagyis a körülmények akadályozzák. Mi lehet akkor az igazi út, mit tehetünk boldogulásunkért az akadályok leküzdése után?
A boldogság művészete
Ennek az útnak egyszerű jelmondata lehetne; – a boldogság ingyen van, a többiért fizetni kell. Elsőre mindez talán furcsának tűnhet, hiszen minden tanulás erőfeszítés is, a befektetett „munkát” tekintve pedig az „ingyenesség” az értéktelenség allegóriája is lehetne. Mégsem az, hiszen egy magasabb életstratégia az élet végén összegez, ahol a számla az elérhető boldogságfokok beteljesítettségét mutatja. Az örömök aprópénzre váltása itt már a talentumok gyermeki elherdálása, ami értékest vált kevésbé értékesre. Hogy mindez érthetőbbé váljon, minderről olyan emberek élményeit és meggyőződését érdemes figyelembe venni, akik az életük „legszebb” összegzésénél voltak jelen.
A halálközeli élmények megélői – sajátos kegyelemként – áttekinthetik életüket, mégpedig az idő gúzsából kiszabadultan, minden pillanatukat egyszerre, egy időben látva. Az ilyenkor megélt végtelen fényesség közelségében különös elszámolás vár rájuk, egy belső hang egyetlen kérdésére kell válaszolniuk, ami többnyire így szól: – Mit kezdtél az életeddel? A kérdés barátságos és szeretetteli, magam mégis tovább finomítanám nekünk, a jobbára boldogtalanoknak: – Mennyire voltál boldog? Mennyire tudtad magad, a világot elfogadni és megszeretni? Megélted-e a dolgok szépségét? Tudtál-e örülni az esőnek, a gyásznak, a születésnek, a halálnak? Tudtál-e túllépni néhai magadon?
Az igazi boldogság talán a pillanat mindenkori elfogadása lehet, a megbékélés az érzések között. Öröme a hétköznapoknak és az ünnepeknek, öröme egy pohár víznek vagy bornak, egy másik ember megváltatlan vagy megváltó pillanatának, a szónak és a csendnek, öröme a minden szeretetének, vagyis mindennek, ami létező. És végül öröme a tökéletlenségnek is, elfogadása magunk és mások lassú ébredésének, amit nem sújt sem szegénység sem betegség sem öregség sem halál, ahol csak az öröm és a boldogság tűzhelyét, a „kályhát” kell megtalálni, ami egyszerre az alfa és az omega, és minden tékozló fiú türelmes és hazaváró, örök otthona.
Paulinyi Tamás (www.szintezis.info.hu)
