A kölcsönös és boldog szerelem minden síkon tárt kapukat, teljes odaadottságot jelent.
Paulinyi Tamás cikkének első részét ide kattintva találjátok meg!
Érzéseink mérhetően hatnak egymásra, testünket kommunikatív, láthatatlan energiamezők veszik körül. Mindezek lelki szándékaink szerint nyíló és csukódó kapuk módjára közelítenek és távolítanak, szigetelnek el, vagy forrasztanak egybe minket, függetlenül a gondolatok sokszor hamis elképzeléseitől. A kölcsönös és boldog szerelem minden síkon tárt kapukat, teljes odaadottságot jelent. Közismert a szerelmesek érzékenysége egymás legapróbb rezdüléseire, ami érthető lehet, ha meglátjuk azt, hogy a kölcsönös boldogságban egymásban oldódnak fel az elszigetelt „én”-ek, egymással és a világgal egylényegűvé válva. Az egymásra talált boldog kielégülés pillanataiban pihen a test, kérdések nélküli derűben létezik a lélek, ami adott esetben a szellem legmagasabb szárnyalását, legtisztább tekintetét is jelenti.
A szerelem ugyanis boldog lelkiállapotként, a lelki vakságok és a komor kicsinyességek kalitkájából szabadíthatja ki szellemünket, mert az igazán helyes gondolkodást, csak a negatív vagy közömbös érzelmek gúzsából kiszabadulva érhetjük el. A szellem szárnyalása, a lélek szárnyalásához kötött. A szerelmes állapot minden alkotói folyamat egyik legnagyobb motorja lehet, legyen bár boldog vagy boldogtalan, a művészet metafizikus jelképének –a tükröződő kaduceus botnak–, vagy az égretörő napos magasságát, vagy plútói, neptuni mélységét jelenti. Agónia és extázis szélsőségei elevenednek meg a szerelmes tehetségek sorsában és műveiben, minden esetben a hétköznapiságtól való elrugaszkodást jelentve.
Ahogy Borges argentin költő írja egyik versében: „…ha egy nő osztozik szerelmemben, versemben fölragyog a koncentrikus mennyek tizedik köre, s ha egy nő eltaszítja szerelmemet, fájdalmamból olyan zenét csinálok, olyan áradó folyót, hogy túlzeng az időn…”. Csoóri Sándor magyar költőnk pedig szerelmesen így fogalmaz: „ Miért írjak verset, ha veled lehetek?…”. Valóban miért? Mert a kimondható boldogság kötelez. Ez a kötelezettség persze inkább túláradó vágy elénekelni és megzenésíteni a kimondhatatlant, boldognak látni, érezni és üzenni a világot egymásnak és magunknak.
Miért halandó, miért mulandó mégis a szerelem? Ha evolucionalista mód fogalmazunk, talán azért, mert a szerelem, mint „királyi kerítő”, ha megtette dolgát –mint a mór–, mehet. Az utód jó eséllyel megfogant, s a faj továbbél. Az emberi lelket ismerve azonban itt másról is szó lehet. Az utódnemzéshez – mint az állatoknál – elég lehet a testi vágy, az ösztönök késztetése. Az emberi szerelmek sorsát nagyobb istenek írják, emberien lélektanibb szokások diktálják. Ahogy virágba szökését is szándékunk hagyja megtörténni, elvirágzása is szándékbéli gondozásunktól függ. A beleunástól kezdődően a hétköznapok lelki szokásának visszaszivárgásán át a kimenekvésig értendő veszélyek leselkednek a szerelmek élő virágára. Az ajándékot nemcsak elfogadni, megőrizni is tudni kell. Egymás ismeretlenségének feltérképezése, önmagunk legszebb kincseinek elkápráztató felmutatása után sok esetben kiürül az ajándékkosár. Ilyenkor válik el kik maradtunk egymásnak, a megváltás kegyelmével átléphetünk-e a szerelemből: szeretetbe. A sírig tartó, az együtt vénülő emberek közt halálig magas hőfokon égő szerelem oly ritka, mint Philémon és Baukisz története, kik a vándor formájában hozzájuk betért Isten ajándékaként egyszerre halhattak meg, összefonódott fákká változván az örök szerelem dicsőségére.
A szerelem pedig, bármily tiszavirág-életűnek látszik olykor, mégis örökifjú és mégis halhatatlan. Miért gondolhatjuk mindezt? Mert bár –ahogy ezt a halálból visszatértek is mondják– életünk minden pillanata megőrződik egy magasabb valóság emlékezetében, a szerelem ideje kiválasztott, égi fénnyel lángoló idő. Amikor Tolsztoj haldokló Ivan Iljicse élete történetére emlékezik, annak középszerűségében legnagyobb fénnyel neki is a szerelem emléke ragyog. Az embert sorsának szele fújja, sorsát az emberi lét viharai tépik. Az örökkön fújó szél néha mégis megáll –a szerelmesek fölött. A szerelem legboldogabb, legönfeledtebb pillanataiban beállt pillanatnyi örökkévalóságban néma angyalok lesik, őrzik minden lélegzetvételünket. Ha valamitől több lesz a világ, az a boldogság, amit nem percben, hanem hőfokban mérnek. Tudatunk közös dimenzióiból – emberi gondjaink felhőin keresztül – a boldogok csillagai, fényfonalai ragyognak keresztül, szebbre derítve mindnyájunk lelkét. Boldogok a boldog szerelmesek, mert övék a mennyek országa, de boldog lehet minden ember, mert földi királyságunk egyik legszebb kincse, az Ember sajátja.