Ha az ember létének legszebb oka és célja valóban a boldogság lehet, mi tart távol ettől oly sokszor minket?
Jorge Luis Borges argentin költő-író, esszéista munkássága sokak számára és számomra is példakép. A „bölcs öreg” archetípusos jelzőjét is kiérdemlő, türelmes, békés és szeretetteljes kíváncsisággal vizsgálódó irodalmi óriás egyik versének kezdősorai így még meglepőbbek.
Lelkifurdalás című versében így ír: „-A legnagyobb bűnt elkövettem, mit ember elkövethet. Sosem voltam boldog.”
Ez a felismerés – úgy gondolom – megvilágosító erejű lehet. Továbbgondolva az üzenet lényegét, bennem kártyavárként omlottak össze az igazi bűnökről és a boldogtalanság mártíri nimbuszáról alkotott korábbi fogalmak. De ha az ember létének legszebb oka és célja valóban a boldogság lehet, mi tart távol ettől oly sokszor minket, mi az igazi boldogság eredője, mi a boldogság maga?
A válaszokat nyilván sok irányban kereshetjük és találhatjuk meg. A vallások és a hagyományok bölcseletein túl nyitva áll a lélektan, a pszichológiai elemzés útja is. A boldogság természetét a filozófiai töprenkedések mellett – ennek a területnek a perifériáit is segítségül hívva – kísérlem meg a következőkben körbejárni.
Mi is hát a boldogság? Érzés, állapot, illúzió vagy mérhető tény? Mindenek előtt nyilván érzés, mint minden az emberi létben, ahol a tárgyak, a történések, a gondolatok és tettek is csupán érzések, a tudat élményeinek változásai. Ebben a felfogásban az észleletek meggyőzően konzekvens valóságképe mögött, maga a lényegi szemlélet firtatható, ami már sokkalta inkább az érzelmek meghatározó milyenségétől, mint az észlelt vagy másképp megélt valóság szerkezeti logikájának átlátásától függ. Érdekes módon a gondolatok jobban függnek az érzelmektől, mint azok a gondolatainktól. A gondolat sokszor pusztán kísérőjelensége komplex és mindig más lelki meggyőződéseinknek, emócióink jobbára szeszélyes változásainak. A gondolat sokszor csak magyarázat, amely jól-rosszul követi és kommentálja számunkra belsőbb döntéseinket és azok következményeit.
A boldogság – amit a létezésben meg nem élni valóban „bűn” – persze minőségét és intenzitását tekintve is sokféle lehet. Az apróbb múló örömök hajszolása távolivá teszi az igazabb boldogság megélését, amihez a könnyebbségek labirintusából visszatalálni, amilyen egyszerű, éppoly nehéz. De mi az értékes és mi az értéktelen örömeinkben? Miről érdemes lemondani és mi az, amit megtartani érdemes?
Az ember sajátja a vágyakhoz való ragaszkodás, ami – a tudatot befelé tekintő elmélyüléssel régóta és bölcsen vizsgáló – buddhizmus tanítása szerint is a szenvedések, a boldogtalanság forrása lehet. Vágyaink természete pedig belsőnk, lelkivilágunk aktuális valója által meghatározott. Minél boldogtalanabb egy lélek, annál értéktelenebbek a vágyai, sokszor pusztán kapaszkodók, menekvések, fájdalomcsillapítók, az önfeledtség vészkijáratai, az önmagába zárkózott tudat magányos vigaszai. Pedig az önfeledtség más magasságok szép jelzője is lehet, azé az állapoté, ahol a bezárkózottság sötét, ördögi köréből léphetünk ki.
Magas és mély, fény és sötét. Misztikus fogalmak, filozófiai allegóriák lelkiállapotainkról, melyben erőket, irányokat és minőségeket érzünk. Az érzések különös geometriája a magasságot a boldogság labilis csúcsaként mutatja, amiről visszazuhanva újra és újra a szenvedés stabil szakadékaiba juthatunk. De vajon miért olyan könnyű a zuhanás és miért olyan nehéz a felemelkedés érzéseinkben? A kérdésben ott a válasz is. A könnyű és a nehéz dilemmája. Szepes Mária szavaival élve: „a pokolba gurulni is lehet”. Igen a boldogságért hegyet, hegyeket kell mászni. Magam mégis így fogalmazok; -a boldogság ingyen van, a többiért fizetni kell.
Fizetni kell, ha mással nem, a boldogság hiányával, aminek okán kicsinyes és másokra vetített szenvedéseinktől megint csak megkeseredik a világ. A világ pedig nyilvánvalóan nem rossz és nem jó, a világ érzelmi minőségét lelki élményünk minősége adja. A dolgokat a bölcsesség útján mindenek előtt a maguk valójában lehet és kell elfogadni, a szándék, hogy a boldogság másokban is jobban fényeskedjen, megint csak a bölcs és boldog ember szándéka lehet.
A kulcsszó végül megint csak a szeretet. Ennek a közhellyé kopott szónak az igazi jelentése csak a boldogság állapotából érthető meg, s hogy mi ez az állapot, a boldog tudja, a boldogtalan nem. Ahhoz, hogy mindezt megérthessük vagy még inkább megélhessük, el kell, hogy engedjük szenvedéseinket, túl kell, hogy lépjünk az azokhoz kötödő vágyainkon. Ebben pedig egymásnak lehetünk a legnagyobb segítségei, „-mint a lélek eltévedt lámpásai, fénnyel gyújtva egymásban fényeket”.
És hogy mi lehet mindennek a racionális emberek számára is alátámasztható bizonyossága? Erről az írás következő részében olvashatunk.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató
www.szintezis.info.hu
