A tavaszi lomtalanítások idején utcára kerülő halmokban évtizedes, poros és használhatatlan holmik várják az elszállítást. Vajon kik és miért őrizték azokat eddig, és vajon ha mélyebben magunkba tekintünk, nem találunk-e ott is sok hasonló lomot?
Ahogy az első részben olvashattuk, oktalanul kötődni sok mindenhez lehet, a nagytakarítás nehezét azonban a régen volt emberi kötődések jelentik, hiszen legyenek azok élőkhöz vagy holtakhoz fűződők, de mindenképp a múltunk bennünk lakó, sokszor tisztázatlan, így terhes emlékei. Lebegtetett kapcsolataink, elfakult, elmúlt, de lezáratlan viszonyaink ugyanúgy bennünk élnek és munkálnak mindennapjaink érzéseiben, mint ahogy egy panoptikum viaszszobrai felett is múlhatatlanul telik a megállt idő.
Emlékeink és a múlt azonban felülírhatóak, a félbehagyott, vagy ki nem mondott mondatokat be lehet fejezni, lelkünk – egykori mozdulataikba fagyott – szobrait életre lehet kelteni, vagy el lehet temetni. Prózaian hangzik, de lomtalanítás ez is, azonban nem az emberekre, hanem a helyzetekre, a bennünk élő állapotokra nézve értendően. Ahogy a manapság egyre népszerűbb családállítás módszere tartja, téren és időn túl is feloldhatók azoknak a hosszan cipelt terheknek okai, melyek nagy része egy család közös múltjában gyökerezik.
Bárhogy is nézzük, például a meghaladott szintű szülő-gyerek kötődések feloldatlan konzerválódása ugyanúgy fölösleges, sőt káros koloncnak tekinthető, mint a néhai párkapcsolatok érzelmi lezáratlansága, vagy bármilyen múltbéli emberi viszonyrendszer, amely a lelkiismeretünket terheli. Mindez hasonló az elhunytakhoz való élő ragaszkodáshoz, ami az itt maradt és az eltávozott sorsát egyaránt nehezíti. Ideje lehet hát magunk és lelki rabszolgáink felszabadításának, ami nyilván nem az emlékek elpusztítását csak a megkötöző erők feloldozását jelenti.
A vándor és a szabadság
Hol lehet hát az egészséges határvonal a lomtalanítás folyamatában, mi az, amire a boldog embernek egyáltalán szüksége van? Egy hamvasi hasonlattal így fogalmazhatunk; „a boldog embernek nincs története”. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy a boldogoknak nincs múltja vagy nincsenek emlékei, pusztán azt, hogy a jelenre helyezve a hangsúlyt, a múlt koloncai nélkül élhetik életüket. Gautama Buddha egy hercegi életet hagyott hátra a megvilágosodás keresésért, Assisi Szent Ferenc szintén egy gazdag és biztonságos múltból lépett ki egy szál csuhában a hitét gyakorolni. Az aszkézis és a teljes lemondás azonban csak az arra igazán érett kevesek útja, többségünk sorsa inkább az értékek folyamatos választását kívánja.
Erre a legemberibb példákat és útmutatásokat talán azoktól kaphatjuk, akik a „Nagy Lomtalanítóval”, vagyis a halállal szemben állva döbbentek rá arra, hogy az egyetlen átvihető érték a lélekben lakozik. Ők, a halál-közeli élményt megélt emberek, valóban megtanulták elengedni a fölösleges és a kevésbé lényeges dolgokat, az életbe visszatérve idejüket nem az anyagi vagyon megőrzésére és gyarapítására, hanem a szeretetre, az élő emberi kapcsolatok ápolására szánják. Ehhez hasonló tanulságként mi is a Tarot vándorának bölcsességét kaphatjuk útravalóként, aki a kezdet és a vég között, a dolgok alfájaként és ómegájaként élve életét, az itt maradó földi dolgokat pusztán az út szükséges részének tartja.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató
