Azon az éjszakán nem jött álom a szememre. Csapongtak a gondolataim magamról, Márkról, kettőnkről. Beleszerettem valakibe, mert bölcsnek és erősnek hittem. Most pedig kétségbeesetten szeretnék megmenteni egy egészen másvalakit, aki a szerelmem, de erőtlen
Hogy lehet az, hogy valaki olyan bölcsen lát másokat, miközben elvész a saját maga állította csapdákban? Hogy lehet az, hogy egy erős, energikus ember minden energiáját önmaga ellen fordítja? Hogy lehet ilyen kegyetlen önmagához? Aztán meg azon gondolkodtam, vajon jól lát-e engem? Ismer-e eléggé? Valóban az akadályokban látnám az utat? De mit hoz ez számomra? Hogy örökre csak véres verítékkel találhatom meg a boldogságot? Lehetne könnyen is? Hogy csináltam eddig? Hogyan éltem eddig? Ha belegondolok, mindig olyan dolgokról álmodtam, amikben nem hittem. Ezért meg se próbáltam valóra váltani őket. Miről is álmodoztam gyerekkoromban? Arról, hogy költő leszek. Első versemet anyámnak írtam, nagy, ákombákom betűkkel, hatéves lehettem. Két sor volt az egész. “Anya szeret, a világ kerek” Az egész család engem ünnepelt. Jocó bácsi, aki egyébként filozófia szakot végzett, azt mondta, ez a gyerek két rímes sorban megfogalmazta az élet értelmét, és hogy mély filozófiai bölcsesség van a soraimban. Anya könnyezett, és a könnyein át mosolygott, de ez nem jelentett semmit, mert akkor is könnyezve mosolygott volna, ha letépek neki három szál tulipánt a kertből. Apa barackot nyomott a fejemre, a fenekemre paskolt, és azt mondta, mehetsz játszani. Mai eszemmel csak nevetek ezen a kétsoros versen, ahogy ők is nevettek, de akkor úgy éreztem, íme a bizonyíték, hogy nagy költő lakik bennem. Kamasz koromban aztán dőlni kezdtek belőlem a versek, titokban felolvastam a lányoknak a női vécében. Mindegyik a szerelemről és a vágyakozásról szólt. A lányok sírtak, miközben hallgatták. Bevallom, én is, míg írtam. De ha ma elolvasnám ezeket, bár nincsenek is meg, mert egyszer, dühömben mind kidobtam őket, csak fújolnék. Csupa szentimentális giccs, csupa romantikus nyafogás. Amikor a főiskolán irodalmat tanultunk, egyre inkább elszállt belőlem a késztetés, hogy írjak. A katarzist már mások versei okozták bennem. József Attila, Ady, Kosztolányi, Szabó Lőrinc. Hogy is jöhetnék én hozzájuk, gondoltam. Rosszabbul írni meg minek? Semmi értelme. Ezért hát lemondtam a költőnőségről, és hétköznapibb szakmát választottam. Igaz-e tehát, hogy számomra a nehézség jelenti az utat? Lehet, hogy igaz, persze. De mire megyek vele, ha a nehézségek láttán sarkon fordulok, és feladom? Feladtam, mint Márk – villant az eszembe. Hiszen ugyanúgy áltatom magam, hogy majd megtalálom a boldogságom egy kedves kis presszó mélyén, mint felszolgáló. Ott majd elkerülnek a gondok, vattába csomagolva, egy mikrovilágban élhetek, és nincs kivel megküzdenem. Ha nem akarok küzdeni, ha nem merek küzdeni, akkor mégsem igaz rám a mondás. Talán Márk csak szeretné, hogy igaz legyen. Talán, mivel nem közömbös irántam, abban reménykedik, hogy én fel merem vállalni, amit ő nem. Hogy én megküzdök az álmaimért. Csalódni fog bennem. Ugyanolyan gyáva vagyok, mint ő. Ez a felismerés szíven ütött. Márk gyáva volna? Gyáva? Nem lehet gyáva az én kedvesem, az én szerelmem. Csak éppen elakadt valahol, és nem látja a kiutat. Segítenem kell neki, hogy megtalálja. Beszélnem kell vele!- ugrottam fel az ágyból. Éjjel három lehetett. Beszélnünk kell sokat és sokszor, hogy egyszer majd megértse, nincs joga ahhoz, hogy gyáván viselkedjen, mert nem gyáva! Itt most megint elbizonytalanodtam. Hiszen alig ismerjük egymást. Milyen jogon szólnék bele az életébe, a döntéseibe? Ugyanakkor olyan közel éreztem magamhoz, mint még soha senkit. Ki segíthetne rajta, ha nem én? Eszembe jutott Teri. Márk azt mondta, érzelmileg sok fűzi össze őket függetlenül attól, hogy el fognak válni. Tehát szeretik egymást. Ha nem is szenvedéllyel, ha nem is szerelemmel, de szeretik. Ha Teri nem tudja rávenni a férjét, akivel évek óta együtt él, hogy vállalja fel önmagát, miért gondolom én, kis szerencsétlen, hogy nekem majd sikerül? Hiszen magamon sem tudok segíteni! Úgy botorkálok ebben a zűrös világban, mintha be lenne kötve a szemem. Pontosabban csak akkor van bekötve a szemem, ha magamra nézek. A többieket sokszor egészen tisztán látom. Legalább is így érzem. Márk is így érezheti velem kapcsolatban. Talán ő is tisztán lát engem, minden ékességemmel, sebemmel együtt. Talán ő látja, hogyan cselekednék helyesen. Mi lenne, ha példát mutatnék neki? Mi lenne, ha újra megpróbálnék verset írni, hiszen múltkor már majdnem sikerült. Amit azon az éjszakán a papírra vetettem, talán nem is olyan rossz. Mi lenne, ha újra megpróbálnám? Ha nem félnék attól, hogy amit írok, butaság? Hogy nincs elég ritmusa? Hogy döccennek a sorok, a rímek? Mi lenne, ha holnap az orra alá tennék egy hófehér papírt tele sötétkék, szépen szedett sorokkal, és azt mondanám, nézd, Márk, írtam egy verset? Tetszene neki? Örülne? Vagy kinevetne? Talán hazamenne, és elővenné a régi festékeket. Talán ettől kedvet kapna, és alkotna újra. De az is lehet, hogy meggyűlölne. Hogy csúfolódásnak érezné, hogy az alkotásommal kérkedek. Kínzott a felismerés, hogy miközben úgy érzem, önmagamnál is jobban ismerem Márkot, fogalmam sincs, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagálna. De nem adtam fel. Hajnali háromnegyed négykor kimentem a konyhába, és egy tucat gyönyörű, hófehér papírt tettem magam elé. Gyertyát is gyújtottam, és vártam, hogy áramoljanak a szívemből a képek, és váljanak szavakká. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>
