Érkezésem óvatos volt. Puha, csendes és félénk. Pedig régóta égetett a vágy, hogy indulhassak. Hisz éreztem, várják, hogy a sötétből megszülessen a fény, a bánatból az öröm, a ködből a tiszta világosság. S kezdtem is készülődni. Már hetekkel ezelőtt, mint
Megérkeztem, és boldog voltam. Vidám, színes, illatos. Eleinte mégis, csupán félszegen nézelődtem. Nem akartam tolakodó lenni. De aztán, lassan-lassan felbátorodtam. S már nem bírtam tovább magammal. Úgy rohantam végig a még sápadt járdákon, mint egy vigyorgó utcagyerek, aki almát csent a hangos piacon. Csalfán átöleltem a még alvó szökőkutak ébredező kőoszlopait. S langyos, barackszínű csókot nyomtam a terek nyirkos márványkövére. Az egyik sarkon hirtelen régi ismerősömbe botlottam. Zavartan rám nézett, majd tovább sietett. Sok holmija volt, alig bírta. Nem is csoda. Hiszen vinnie kellett az utcák összes, még megmaradt, koszos hófoltját, a hideg szeleket, s egy halom, makacskodó, szürke felhőt. Tovább szaladtam hát, s közben úgy fonódtam össze a balzsamos, üde, langyos levegővel, mintha a szeretője lettem volna. Bezörgettem az összes ablakon. Az emberek megláttak, s ajkuk halvány mosolyra húzódott. De csak egy pillanatra, nem tovább. Talán már kevés lennék nekik a boldogsághoz? Mégis megsimogattam őket. Egyenként mindegyiküket. Mert olyan jó volt újra köztük lenni. Aztán a közeli parkba siettem. Hangosan csivitelő verébsereg fogadott. Semmiségekről csacsogtak lelkesen, s néha kíváncsi tekinteteket vetettek egy, még kopasz faágon himbálózó, bársonyosan daloló feketerigóra. Végigsuhantam a bokrok között, amelyeken merész, élénkzöld, apró rügyek pislogtak rá a világra, s keltegetni kezdtem a talajban megbújó, lusta virághagymákat. Itt volt az ideje, hogy sárgára, kékre, lilára színezzék az ellustult világot.
Aztán egyszer csak megkondult a park melletti kápolna öblös harangja, s megpillantottam a kislányt. A templom ajtajában álldogált kezeit összekulcsolva, s türelmesen várakozott. Hajában sárga masnit, nyurga testén vékonyka, zöld kabátot viselt, lábfejét lukas tornacipő takarta. Odamentem hozzá, s megszólítottam: – Ejnye, te kislány, hideg még ez a kis cipő!- mondtam neki rosszallóan, ám semmit sem felelt. Csupán elcsodálkozva rám nézett, s zöld szeme egy áruló könnycsepptől elhomályosult. Percek kellettek, még megértettem. Túl soká tartott a sötétség, a hideg, a rossz… Istenem, de hisz te azt hitted, már nem is jövök, néztem az arcára elámulva. – Hát, jól figyelj te kislány! Legyen bármilyen nehéz is; legyen bármilyen sötét is, melybe merülve úgy hiszed, sose lesz már vége; legyen bármilyen hosszú is a tél én mindig, mindig eljövök! – mondtam neki, s ő végre elmosolyodott. Édesen, ártatlanul, őszintén. Láttam rajta, boldog. S én is az voltam. Én, a madarak tarka dallamain tánca perdülő, fodros balerina, a gyáva árnyékokat előcsalogató hírnök, az első tavaszi napsugár. Nagyon boldog tavaszt kívánok Nektek! Adela
