Április elsején történt. A huzatos mozgólépcső elhatárolódva a csicsergő, illatos, tarka tavaszi délutántól a megszokott monotóniával vitte lefelé az embereket. A metróalagútban kényelmesen terpeszkedett el a sivár kedvetlenség, a néma fásultság, a szürke
“Mi van ezzel, hogy így festette ki magát? Az anyja nem látta reggel?”, “Kéne egy új kocsi. De miből? Nincs pénzem”, “Túró, tészta, tejföl, zsemle.., mi is volt az ötödik? Mi is volt?”, Meg kellett volna látogatni tegnap az öreget, biztos jól esett volna neki. Istenem, semmire sincs időm.”, “Fáradt vagyok, nagyon fáradt.”, ” De jó, hogy tegnap megfőztem. Ma lehetne egyet sétálni. De úgyse lesz már kedvem kimozdulni, ha egyszer végre hazaérek.” Ilyen, s ehhez hasonló gondolatokkal utaztak mind. Az életük alá temetkezve, beleragadva gondjaikba, kedvetlenül elsüppedve az örömtelenségben. Rég elvesztett tavaszaik felett is búsultak? Talán. Tekintetükben látszott, a mostanit sem kívánják megélni. Nem néztek egymásra. Tiltott lehetett Ahogyan a mosoly, és a jókedv is. Az elszigeteltség biztonságosnak hitt magányába menekülve meredtek a metró padlójára, vagy az ablakon túli fekete semmibe. Aztán az egyik megállónál belépett a metróba a Bolond. Narancssárga, szakadt, bő nadrág volt rajta, s egy piros-zöld kockás flaneling. Össze-vissza álló, dús, szőkés haját megrázva körbenézett, s lehuppant az egyik ülésre. Eleinte nem szólt. A bolondok megfejthetetlen mosolyával csendesen figyelt. Az utasok néma bizalmatlansággal méregették, s kissé arrébb húzódtak tőle. De a Bolond csak ült, s élvezve a kocsi mozgását lóbálta a lábait. A metró ismét megállt, majd elindult, a Bolond pedig dudorászni kezdett. Először halkan, majd egyre hangosabban. A dalra nemigen lehetett ráismerni, de ő csak dúdolt, és mosolygott. Aztán abbahagyta az éneket, mert csak úgy, Isten tudja, mi okból kacaghatnékja támadt. A mafla talán az életének örült, mert másmilye nemigen lehetett. Az utasok egymás között halkan mormogni kezdtek. De a Bolondhoz senki se szólt. Ekkor egy férfi tekintete találkozott a látszólag értelem nélküli szempárral. A szigorú pillantás üzenete egyértelmű volt. Rosszallás és harag. A Bolond abbahagyta a nevetést. -Tánc vagyok, óda vagyok, könny vagyok, anya vagyok, hír vagyok-kiáltott a Bolond. -Várt vagyok és váratlan, testi vagyok és lelki, apró és óriás, igazi és hamis -sorolta a látszathalandzsát nem törődve a kis tömeg megrőkönyödésével. – Hehejj!- kiáltott fel a következő pillanatban. Lehajolt, s felvett a földről egy ötforintost. Ráköpött, majd hirtelen a mellőle felálló, leszállásra készülő asszonyság elé ugrott. -Mikor éltél meg engem utoljára?- kérdezte tőle. A nő meghökkenve ránézett. -Na, nekem ehhez se türelmem, se időm- mondta, majd dühösen kikerülve útonállóját kisietett a kocsiból. A Bolond pedig visszahuppant az ülésre, s tapsolni kezdett. Az emberek most már leplezetlenül bámulták, s alig várták, hogy leszállhassanak. Persze ki-ki a neki megfelelő megállóban. A Bolond miatt ugyanis nem szállt le hamarabb senki. Hiszen siettek. Mindig siettek. Kivéve a Bolondot. Ő aztán nem sietett sehova. Volt ideje, s most már pénze is, mosolygott lelkesen szorítva az ötforintost. Vidáman tekintgetett körbe. Jó kedve volt. Mint mindig. A következő pillanatban a végállomás felé közeledve a metrót sínei a felszínre vitték, s a tavaszi napsugarak az üvegen át megrohanták a kocsit. Az emberek hunyorogni kezdtek, a Bolond pedig csendben, arcát egyenesen a napba tartva fültől fülig elmosolyodott. És kacagni kezdett. Könnyezve kacagott. A tömeg szívébe pedig belemarkolt a vágy, mert egyikük sem emlékezett már rá, mikor nevetett így utoljára. A Bolond ekkor hirtelen felugrott, és kitárt karokkal forogni kezdett a kocsi közepén. -Benne vagyok az életben, a nászban, a gyerekszületésben, az újrakezdésben, a szabadságban. Velem fogadod a jó vendéget, a boldog hírt, a kellemes meglepetést. Velem veszed a nem várt segítséget, velem teszel jót egy baráttal, velem látod újra kedves ismerősödet- skandálta. A tömeg szótlanul meredt rá, ő pedig érinteni kezdte őket. Sorban, egyesével. S az emberek egy villanásra mintha emlékezni kezdtek volna rá. Hiszen ismerték mind, csak rég nem volt vele dolguk. S miközben átjárta őket, mindegyikük ajka örömmel teli mosolyra húzódott. De a mosoly halovány volt, a pillanat elszállt, s mire a Bolond az utolsóhoz ért, az első szív már újra elvesztette őt. – Ó, ne felejtsetek el, ne felejtsetek el!- kiabálta a Bolond -Osztozzatok bennem! Ne legyetek nélkülem! Eltöltelek, átjárlak, de jaj, nem engeditek, nem engeditek!- kiáltotta, s kiszaladt az épp álló kocsiból. Az emberek pedig elfeledve amit néhány pillanattal ezelőtt megéltek csak néztek utána. “Szegény, milyen bolond”- gondolták, de elnézték neki, mert bolondok napja volt. Adela
