Az ember vélhetően az egyetlen olyan élőlény, amelynek élete során tudatosan meg kell birkóznia a mulandóság tényével és gondolatával. Mindannyiunkban felmerül a kérdés, hova kerül majd a lelkünk földi pályafutásunk befejeztével, és vajon befolyásolhatjuk-e cselekedeteinkkel a végkifejletet?
A világ vallásai is a középpontba helyezik a földi életet követő túlvilági létezést, ezzel segítenek elfogadni és kevésbé félelmetessé tenni a halál elkerülhetetlen mivoltát. Ugyanakkor erőteljes megfelelési kényszert is okozhatnak, hiszen komoly szabályokhoz és viselkedési normákhoz kötik a túlvilági üdvözülést.
Spirituális, ezoterikus szemlélet a halálról és túlvilágról
Az ezoterikus, spirituális teória nem csak hiten, hanem megfigyeléseken is alapszik. Elsőként említenénk a lélek 21 grammos súlyát:
különböző súlyú haldoklóknál egységesen 21 grammal mértek kevesebbet a halál beállta után, mely semmilyen élettani tényezővel nem magyarázható.
Amennyiben ténynek tekintjük, hogy a lélek egyfajta láthatatlan energiagócként különválik a testünktől, figyelembe kell vennünk egy szintén bizonyított metafizikai alaptörvényt: az energia nem vész el, csak átalakul.
Egyöntetű beszámolók
De mivé is alakul át, és valójában hova kerül? A klinikai halál állapotából visszatért személyek egyöntetű beszámolóiból felállíthatunk néhány tézist. Azok, akik váratlan, hirtelen esemény, például egy baleset vagy szívinfarktus következtében lebegtek élet és halál között, sokkal kellemetlenebb és megrázóbb élményeket tapasztaltak a testen kívüli állapot során, mint azok, akik éppen egy lelkileg békés stádiumban kerültek a halál kapujába. Minden beszámolóban közös az életesemények filmszerű visszatekintése objektíven, nem azonosulva érzelmileg a látottakkal, de ezt követően a beszámolók sok ponton eltérnek. Megfigyelhető, hogy az átlépéskor békétlen, zaklatott lélek sötétséget, félelmet, bizonytalanságot érzékel, míg békés, nyugalmi állapotban történő átkelés során a kellemes és félelemmentes beszámolók a jellemzőek.
Ebből joggal következtethetünk arra, hogy a halál pillanatában aktuálisan fennálló lelkiállapot és rezgésszint határozza meg, hova, milyen dimenziósíkra kerül a lélek valójában. Ezzel egybevág szinte az összes vallási irányzat nézete, miszerint az eltávozás előtti lélektisztítás és megbékélés kulcsfontosságú ahhoz, hogy kellemesebb túlvilági létben részesüljünk.
Tehát eszerint nem feltétlenül az életünkben elkövetett jó és rossz cselekedetek aránya a döntő abban, magas- vagy alacsony energiaszinten rezgő dimenziósíkra kerülünk-e, hanem az elhalálozás pillanatában fennálló lélekenergia. Mivel nem tudhatjuk előre, mikor üt az utolsó óránk, ezért is lenne fontos a lelkünket és életünket a lehető legtisztább állapotban, minőségben fenntartani – úgy, mintha az utolsó napunkat élnénk.
Rész és egész
Amiről a legkevesebbet tudunk, az a következő szakasz. Mi történik a lékekkel, miután a rezgésszintjének megfelelő dimenziósíkra kerül?
Képzeljük el az adott síkot, mint egy végtelen óceánt, ami az adott energiaszinthez tartozó információk összességét tartalmazza. A lélekdarab megosztja az egésszel az általa összegyűjtött információkat, ezáltal gyarapítva az univerzum kollektív tárházát, adatbankját. Ezt követően idővel vélhetően újra testet ölt, hiszen a globális fejlődéshez szükséges újabb informatív elemeket testben létezve tudja a leginkább megszerezni. Az valószínű, hogy nem pontosan ugyanaz az energiamező- vagyis lélek- reinkarnálódik, hiszen a köztes létben nemcsak lead, hanem fel is vesz az adott síkról energiát. Mint egy vízcsepp, melyet az óceánba ejtünk, de ugyanazt a vízcseppet sosem tudjuk többé megtalálni és kiszedni az óceánból. A reinkarnálódás azért is valószínű, mert a változás és állandó körforgás az élet alapvető pillére, semmi sem létezhet ugyanabban az állapotban örökkön-örökké.
Ez is érdekelhet
Komfortzóna és a biztonság keresése
Életünk egyik legmeghatározóbb eleme a biztonságérzet, és annak keresése. Mikor saját belső középpontunkat, stabilitásunkat szilárdan megalkotott külső körülményekkel kívánjuk létrehozni és megőrizni. Ez viszont egyben azt is jelenti, hogy függünk ettől a biztonsági hálótól, ami idővel önelvesztéshez és fejlődési képtelenséghez vezethet.
