A jövőérzékelés teljes mértékben ellentmond az időről alkotott tapasztalatainknak.
Ahogy az írás előző részében olvashattuk, mindig is léteztek a jövő sugallataira érzékeny emberek, akik, mintha az időben előre láttak volna.
Leonardo da Vinci – korát messze megelőző – technikai látomásai végső soron öntudatlan látnoki képességeinek eredményeként is felfoghatók, ugyanúgy, mint Jules Verne írói jövendölései, tágabb értelemben pedig minden nagy felfedezés és találmány létrejöttében is szerepet játszhat a prekogníció. Mindezeken túl hétköznapjainkban is felbukkannak olyan megérzések és előérzetek, amik az adott helyzet ismeretéből nem magyarázhatók, így alkalmasint új megvilágításba helyezik az intuíció klasszikus értelmezését. Összefoglalóan a jövőérzékelés kísérletileg igazoltan és vitathatatlanul létezik, misztikuma mégis feloldhatatlan, közelebbről megvizsgálva ugyanis ez a jelenség az időiség és az okság olyan paradoxonait veti fel, ami a tudományos megismerés semmilyen más területén nem tapasztalható.
Kezdjük azzal a viszonylag egyszerűen áttekinthető problémával, amit a pszi kutatás „beavatkozási paradoxonnak” nevezett el, a lényege pedig a következő. Egy előre megérzett esemény – például egy baleset – azzal, hogy a jövőérzékelés útján tudomást szerzünk róla, meg is előzhető, ha úgy tetszik, ki is kerülhető, így viszont megszüntetjük az esemény prekognitív jellegét, hiszen ha a történés nem következik be, akkor hogyan lenne az a jelenből észlelhető. Ennek a paradoxonnak a feloldását az elágazó jövők elméletével próbálják magyarázni, ami azt jelenti, hogy döntéseinktől függően folyamatosan különböző jövők között választunk, amelyek alternatív lehetőségként – egyben önálló értékű valóságként – párhuzamos létezőnek tekinthetők.
Természetesen a misztikusnak tűnő prekognitív egyezések sok esetében nem zárható ki az önbeteljesítő jóslatok szerepe sem, egy jövendölés ugyanis az azt ismerőket cselekvéseikben és döntéseikben úgy befolyásolhatja, hogy azokkal a megjósolt jövő kialakulását segítsék. Nyilvánvaló, hogy a mindennapokban a logikus és tudatalatti következtetések a pszi útján a jövőből szerzett információk hatásaival szinte kibogozhatatlanul ötvöződnek, ugyanúgy, mint ahogy az imént említett öntudatlan jövőépítő megnyilvánulásaink is közrejátszanak a jövő megvalósulásában. Mit is tarthatunk mindezek után a jóslatok valódi jelentőségéről, hogyan dönthetjük el, hogy egy adott esetben milyen mértékben működött a prekogníció.
Előre bocsájtom – minden kétséget kizáró és megnyugtató módon –, sehogy. A laboratóriumokban végzett jövőérzékelési kísérletek – hasonlóan a döbbenetes egyezéseket produkáló életbeni előérzetekhez – egyedileg mindig felírhatók a véletlen számlájára is, a tudományos kutatások összegzése azonban mégis megerősít a jelenség konkrét valóságát illetően. A jövőérzékelés megfejthetetlensége így nem kell kedvünket szegje, sőt talán épp a világ rejtélyes misztikumának utolsó, fő bástyája is lehet. Mint fentebb említettem, tán nincs is más ilyen mérvű oksági ellentmondás tapasztalati és tudományos ismeretrendszerünkben, ami az idő valódi természetéről elgondolkodtathatná a mindentudónak tartott emberi elmét.
A beavatkozási paradoxon elágazó jövőket sejtető hipotézise, elágazó – vagy még inkább; alternatív, összefutó – múltakra is utal, márpedig az emberi időélményben eddig legalább a múltat biztosnak tekinthettük. A kreatív gondolkodók és feltalálók megtermékenyítő „jövőlátomásai” éppenség saját, ebből fakadó alkotásuk visszahatásainak is vehetők, mindezekkel pedig már egyértelműen a valóságnak egy olyan dimenzióját tételezhetjük létezőnek, amelyhez az ember fogalmi logikája elméletileg sem ér el. Az idő világa több az elképzelhetőnél, teljességében inkább olyan varázsos és talán végtelen tükörlabirintusa a létnek, amit a tudat változó látomásaiban valójában csak megtapasztalni lehet.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató, www.szintezis.info.hu
