A kolozsvári születésű Polcz Alaine pszichológus és író éveken át haldokló gyermekeket vigasztalt. Mészöly Miklós íróval köttetett legendásan szeretetteljes házassága földi része 1949-től 2001-ig, ötvenkét éven át tartott.
Szerda este hatkor fogadott Polcz Alaine az ORFI kórház egyik kórtermében. Az interjú után a vele egykorú nagymamámhoz készültem, aki a Sportkórházban feküdt élet és halál között. Mielőtt a szerkesztőségből elindultam volna, megkérdeztem telefonon: – Kezét csókolom, vigyek valamit a városból? Őszintén megörült az ismeretlen figyelmességének. Gyerekkoromban sokat hallgattam Polcz Alainet a bicskei kultúrházban. Az arcát is akkortól szeretem, a hangját pedig azért hallom szívesen, mert szelíd. – Fél kiló szőlőnek nagyon örülnék – mondta ez a kedves hang, még a telefonba. Nem sokkal később már az ágyánál ültem. Azt mondta, fújjam ki magam. Gyönyörködött a gyümölcsben: a szemnek is szép, nemcsak megenni jó. Aztán mesélni kezdett. – Több bányát végignéztem, mert egy követt kerestem Miklós síremlékéhez. Amit nem kell faragni, hanem úgy szép, ahogy van. Ebbe a másfél tonnás kőbe vésettem bele Miklós egyik versének utolsó sorát: “Csak most kezdődik minden”. Holnap állítjuk fel, kaptam hozzá néhány óra kimenőt az orvostól. Viszek ki a munkásoknak pogácsát, kis demizsonba pálinkát, hogy megvendégeljem őket. De gondolom, most nem ezért van itt. Ha csak egyet kérdezhetne, mi lenne az? – Mit mondjak a kisebbik fiamnak a halálról? – Maga tud a halállal mit kezdeni? – Néha nem. És ezzel nem vagyok egyedül az apák között. – Mennyi idős a fia? – Tíz éves. – A gyermeket a világításkor a legkönnyebb bevezetni a temetőbe, mert olyankor gyönyörű, égnek a gyertyák a sötétben, s mindenütt koszorúk, virágok. Erdélyben születtem, minálunk világításnak hívják azt, amikor halottak napján a családok kimennek gyertyát gyújtani. Legjobb lenne, ha azt kérné a fiától, amire minket kért anyám. Adott gyertyát, gyufát, hogy járjuk be a temetőt, s gyújtsunk gyertyát minden olyan síron, amelyen nem ég. – Anyánk nekünk is ezt mondta. Mert nem maradhat sötét, árva sír. Főleg azért volt kivételes, mert szabadon gyufázhattunk, a húgom meg én. – Na látja, mindegy, miért szerette, természetes volt. A gyerekeket már három éves koruktól foglalkoztatja a halál, és 9-10 éves korukban értik meg, hogy aki elment, az már nem jön vissza. Engem még vittek halottnézőbe gyerekkoromban, hogy megbarátkozzam azzal, hogy a halál az élethez tartozik. Magát nem vitték. De nézte a tévében a gyilkosságot, az árvizet, a tornádót, és ott állt szegény kis ijedt gyerekként, ahogy most a fiával együtt egy egész generáció, egy titokzatos szörnyűséggel szemben, amelyről semmit sem tudnak. Csak a brutalitást, a kínt, a vért látják belőle döbbenten, és ott állnak kérdezvén: “Jaj, hová kerültem?” Ez lenne az a híres világ? Míg ők ezt a hamisságot látják életről-halálról, mi felnőttek buta szemérmességünk miatt hallgatunk a teljes igazságról. Szabad egy gyereket egyedül hagyni? Nem. Meg kell mondani nekik az igazat, hogy a halál lehet szép is. Hogy annak is lehet méltósága, hogy az egy átlépés, és nem minden olyan rettenetes, mint amit a tévék mutatnak a reklámok között. Kérdezett már magától valamit a fia a halálról? – Hogyha a halott lelke örökké él, miért sírunk? – Azért sírunk, mert személyes a bánat a szívünkben, és mert hiányzik nekünk, aki meghalt. De aki elment, az megszabadult. Az összes vallás ezt tanítja. Szegény Amerikába hurcolt feketék együtt sírtak az újszülöttel, mert rabszolga született, és örömükben táncoltak, ha egyikük meghalt, mert felszabadult. Mi azért sírunk, mert hiányzik, akit szerettünk, de ő megszabadult, neki jó. Kivéve akkor, ha elintézetlen dolgai voltak. Ha elszámolatlan bűnei voltak, ha gyűlölködött. De az örökségen pereskedő, cívódó hozzátartozók is megköthetik a világból távozni akaró lelket. De ha nincs semmi ilyesmi, és ő már menne, mi is visszatarthatjuk a lelkét a fájdalmunkkal. – Azzal tartjuk vissza? – Azzal is. A gyász természetes, de a túl hosszú gyász már nem. Ha túlságosan ragaszkodunk hozzá, akkor megkötjük és itt marad velünk a lelke, nem tud elindulni az útjára. – Eszerint megint önzésünkkel van a baj? – Azzal is és a kevés tudásunkkal, amelyben nincs elfogadva, hogy “a megszabadulás jó”. Élni is lehet jól, a lehetőségekhez képest szabad emberként. De akkor sem az a legfontosabb, hogy mennyit éltél, hanem az, hogy milyen körülmények között mit tettél, s mit tehettél volna. Weöres Sándor írja: nem az a fontos, hogy megtaláld a célod az életben, hanem az, hogy a célod találjon meg téged. Tudomásul kellene venni végre, hogy az élet nem a szerzésről szól. Mert a koporsón nincs csomagtartó. – Ahogy a halotti ruhán sincsen zseb. – Ez nagyon szép, ezt viszont még én nem hallottam. – A Talmudból való. – És nem azt kell ismételgetni a gyereknek, hogy ne félj, mert ebből csak az derül ki, hogy az apja is fél. Kérdezni kell őt, rávezetni, természetesnek lenni. A gyerekek sokkal tisztábban látnak, magam is sokat tanultam tőlük. Moldáviában a temetőkben a sír mellett van egy asztal és egy pad. Azon terítenek meg halottak napján és húsvétkor, a gyerekek is segítenek, visznek gyümölcsöt, húst, édességet és bort. Nagyon bőségesen visznek, mert bőven akarnak hagyni az elhunytnak is. Persze, mindenki tudja, hogy az nem a holtaké lesz, hanem az élőké, mert a szegények ilyenkor eljönnek érte, és összeszedik. Én most szeretném bevezetni, hogy Miklós síremlékéhez szőlőt, almát, bort, diót, mogyorót és szekszárdi bort viszek ki, és kínálom a rokonokat, barátokat, ami pedig bőségesen megmarad, mind otthagyom. Ha elviszik a szegények, akkor az övék lesz. Ha ott marad, majd megeszik a rigók. Farkasréten sok a mókus, örülnek majd a mogyorónak. Eddig is vittem ki pogácsát, bort és mindenféle földi jót. – Nem botránkoztak meg a pogácsa és a bor láttán? – Nem. Képzelje! Egyszer az történt velem, hogy egy síron éppen rendezgettem egy nagy gyümölcshalmot világításkor, mikor az egész város kinn volt. Jött egy kisfiú a családjával, kezében elemlámpa volt, s hogy jobban lássak, megkértem: “Világíts ide!” Ahogy a fénycsóva ráesett a gyümölcshalomra, a fiú meglátta a fényben csillogó szőlőfürtöket, önkéntelenül felkiáltott: “Ez jó, ez jó!” Egy igazi apának modellt kell nyújtania, jó modellt, azt kell mondania a fiának, hogy ha én eltávozom fiam, te akkor sem veszítesz el egészen, mert én veled maradok, kapcsolatban leszek veled, mert én szeretlek téged, és értem akkor már ne aggódj, mert nekem akkor már nem fáj semmi, nekem ott jó lesz. 19 óra 37 perckor léptem ki Polcz Alaine-től, az ORFI-ból. 20 óra 8 perckor apám hívott, azt kérdezte, hol vagyok. Mondtam, hogy a mamához megyek a Sportba, itt ballagok már a Márvány utca és a Győri út sarkán, háromszáz méterre a kórház kapujától. Apám azt mondta, fordulj vissza fiam, meghalt a mama, pihenj te is. Bementem mégis, mert nem lehetett visszafordulni, egyirányú volt a járda. Néztem a vizes flaszteren csillogó esőcseppeket. Megnéztem a mamát, imádkoztam mellette. 19 óra 25 perckor állt be a halál. Azokban a percekben a nagymamámról is beszéltünk Polcz Alaine-nel. Jó lett volna itt lenni mellette, de most már ő van mellettünk. Mikor a halála előtti éjszakán még beszélni lehetett vele, néhány másodpercre kinyitotta nefelejcskék szemét. Azt mondtam, szép álmokat, nagymama. Mielőtt a kórteremből kiléptem, azt mondta: “Szép álmokat, nektek is, viszont.” Ez volt az utolsó mondata. Amikor a fiamnak másnap reggel elmondtam, hogy este meghalt a dédnagymamája, mindössze csak ennyit kérdezett: “Mellette voltál?”
