A tánc, mint emberi kifejezési eszköz, az egyik legősibb művészeti forma. Mindig is természetes módszerként szolgált arra, hogy az ember ráhangolja magát a kozmosz erőire. A tánc áldozati aktusként a teljes odaadást jelenti, amikor az ember odaadja magát
A tánc fontos szerepet játszott az ősidőktől kezdve a tibeti rituálékban is. A buddhizmus megjelenése előtti időkben, amikor egy tibeti királyt trónra emeltek, rituális táncot kellett bemutatnia, melynek az volt a célja, hogy ábrázolja azt a természetfeletti erőt, mely az uralkodó személyében jelenik meg, és az általa fenntartott kozmikus és társadalmi rendet, és annak megfelelő működését ábrázolja. A természetfeletti erő bemutatására tehát nem volt alkalmas a verbális kommunikáció, azt csak egy afölött álló, a transzcendens világhoz és a lélekhez kapcsolódó forma tudta kifejezni: a tánc. A táncot a király az udvar bön papjával együtt adta elő. Ezekről a bön táncokról kevés forrás maradt fönt, de valószínű, hogy a téli és nyári napforduló idején rendezték meg, és ősi termékenységi és igéző rituálékhoz kapcsolták őket. Az egyik ilyen újévi tánc a Tagmar csham, vagyis a Vörös Tigris tánca volt, melyet azért mutattak be, hogy kiengeszteljék a különböző démonokat és szellemeket, és elnyerjék jóindulatukat a következő évre is.