Sokan mondják, hogy a buddhizmus ateista filozófia. Mások meg úgy vannak vele, Buddha Jézus előfutára volt, voltaképpen egyazon lélek. Ha belegondolunk, tanításaik lényege nagyon hasonló: a belső csend, a földi javaktól való szabadulás és a másoknak, élől
![](https://www.astronet.hu/wp-content/uploads/2009/04/Golden_statues_of_Gautama_Buddha_at_Bylakuppe.jpg)
Krisztus előtt 624-ben, Észak-Indiában, Sakya királyságban született egy herceg, akinek világra jövetele és gyermekkora beleillene bármelyik tündérmesébe. Apja Suddhodana Király volt, akinek két felesége volt. Mahamaya, vagyis Maya királynő hozta világra a trónörököst. De nem ám akárhogy. Maya királynő a szüleihez utazott, hogy megszülje gyermekét, ám nem volt ideje odaérni. A csodálatos Lumbini ligetében hozta világra a gyermekét, ami a mai Nepál területén helyezkedik el. Mayának szinte egyáltalán nem voltak fájdalmai, és hogy még inkább óvva legyen kiszolgáltatottságában, a liget egyik fája a királynő fölé hajolt, amin nem győztek csodálkozni a kísérői. Ennek a fának a vastag ágába kapaszkodott Maya, és énekelt, miközben megszületett a fia, aki olyan erős volt, hogy azonnal a lábára állt és szaladt, és olyan tiszta volt a tudata, hogy nyomban édesanyjára mosolygott és elmondta születése célját, értelmét: – Azért születtem, hogy megmentsem a világot a szenvedéstől. Buddha szülőhelye, Lumbini liget egyébként ma is szent zarándokhely,a Suddhodana királyság pedig régészek által igazoltan létezett. A kis Buddha ez idő tájt született, vagyis az április és május táján feljövő telihold idején. Ez lett a buddhisták egyik fő ünnepe, a Vészák, ahogy a keresztényeknek a Karácsony, Jézus születésnapja. Érdekesség, hogy Buddhának nem csak a születése esik erre az időpontra, hanem későbbi megvilágosodása is és halála is. Amikor a kisfiú öt napos lett, a hagyományok szerint névadó ünnepséget rendeztek a számára a királyi palotában. Az volt a szokás, hogy az újszülöttet pucéran felmutatják az összegyűlt tömegnek, hogy lássák, fiú, és hogy megismerjék a későbbi új királyt. Az ünnepségen egy bölcs is megjelent, aki látó volt, képes volt a jövőt megmondani. Amikor a kezébe vette a kisfiút, eleredt a könnye. Maya királynő halálra rémült, hogy vajon mit láthat a bölcs a fia szemében, ami így megríkatta. De a bölcs így szólt: – Ne félj, királynő nincs baja a fiadnak, nem azért sírok, hanem mert meghatódtam azon a szent feladaton, ami a földre hozta. És aztán így szólt a bölcs a királyhoz: – Ez a fiú megmenti majd a szenvedéstől a világot. A király szörnyű haragra gerjedt, mert ő azt akarta, hogy a fia király legyen, és kövesse őt a trónon. Ha annyira szent és bölcs akar lenni, hát legyen majd vénséges korában, amikor már új királyt adott az országnak. Körbe is hurcolta a tömegben a fiát, és bejelentette, hogy íme, nagy király lesz a fia. Az ünnepségen a csecsemő a Gotama Siddhárta nevet kapta, melynek jelentése, Kinek céljai beteljesedtek. A Buddha név csak jelző rá, azt jelenti, Felébredett. Így leghamarabb negyven éves korában nevezték, ahogy más, megvilágosodottnak hitt tanítót is hívtak így ez idő tájt, Gotama előtt pontosan hármat.
![](https://www.astronet.hu/wp-content/uploads/2009/04/Ascetic_Bodhisatta_Gotama_with_the_Group_of_Five.jpg)
Maya királynő nem sokáig élvezhette anyaságának gyönyörűségét kisfiát ölelgetve, aki minden más csecsemőtől különbözött, olyan szép és erős volt. Valami fertőző nyavalya leverte a lábáról, és hiába sereglettek a tudós bölcsek, orvosok, nem tudták megmenteni. Gotama hét napos volt, amikor édesanyja meghalt. Gotama szelíd, csendes kisfiú volt, kortársaival szemben gyakran üldögélt teljesen egyedül, és merengett, meditált. A király nem nézte ezt jó szemmel, félt, hogy mégiscsak beteljesül a bölcs jóslata, és a fia nem király lesz, hanem pap. Igyekezett elterelni a figyelmét a szent gondolatokról, és ellátta minden földi jóval, hogy az anyagi világ felé kösse. Elzárta őt az igazi világ elől, megparancsolta, hogy vigyenek messze a palotától mindent, ami emberi, ami rossz, beteg, ami a szenvedésre és elmúlásra, fájdalomra emlékeztet. Hogy végképp „bekösse” a szemét, tizenhat éves korában hozzáadta feleségül a világszép Yasodhara hercegnőt, kivel vagy tizenhárom évig nagyon boldogan éltek. Egy nap azonban fájdalmasan szép dallamra lett figyelmes a herceg. Egy énekes lány csodálatos hangját hallotta meg, aki arról énekelt, hogy mennyire hiányzik neki a szülőföldje, és hogy majd’ beleszakad a szíve. Ilyen nagy fájdalommal, amiről a lány énekelt, Gotama még sosem találkozott. Yasodhara tudta, megérezte, hogy ezzel el is veszítette a férjét, és nem tudta elállítani a könnyeit. Gotama a dallamot hallva rádöbbent, hogy a palotán kívül más helyek, más tájak is léteznek, és hogy ő ezekből mit sem ismer. Elhatározta, hogy barátjával, kísérőjével együtt megszöknek a palotából, hogy körülnézhessenek a kinti világban. Apja, a király, belátta, hogy itt már felesleges minden tiltás. Hogy mégse veszítse el a fiát, hát azt találta ki, hogy a palota környékén minden ugyanolyan vidám, kedves, tökéletes és ünnepélyes legyen, mint bent, a palotában. Megparancsolta, hogy takarítsanak el mindent és mindenkit a környékről, ami hibás, beteg vagy fájdalmas, és öltöztessék ünnepi díszbe a várost. Gotama azonban mégis meglátott a tömegben két nagyon öreg embert, akiknek arca csupa ránc volt, fogazatuk pedig hiányos. Követte őket hazáig, ahol szeme elé tárult a valódi világ. Meglátta a szenvedést, a betegséget, megismerte a fájdalomtól nyüszítő leprásokat, megérezhette a gyászolók fájdalmát, láthatott holttestet, amit lángoló uszályon elúsztatnak a Gangesz vizén.
Rádöbbent ekkor, hogy a világ nem csupán a földi javak bősége, örök ragyogás, fiatalság és boldogság, hanem éppen hogy az ellenkezője is: halál, öregség, szenvedés és betegség. Gotama ekkor mélységesen elszomorodott. Meglátta, hogy a világban minden múlandó, hogy ő is, és a szerettei is öregek és betegek lesznek, aztán pedig meg fognak halni. Rádöbbent arra is, hogy hiába a vagyon, mindez elkerülhetetlen, ez az ember földi sorsa. Miközben egy aszkéta ragyogó arcát bámulta, elhatározta, hogy ő megtalálja a kiutat ebből a végtelenül kilátástalan és szomorú körforgásból. Úgy döntött, annak szenteli életét, hogy megfejtse a titkot: megmentse az embereket a szenvedéstől. Visszatérve a palotába, bejelentette apjának a tervét. A király tudta, hogy a jóslat most beteljesedik, és hogy nem tudja megállítani a fiát. Pedig megpróbálta: bemutatta neki újszülött kisfiát. Gotama szíve egyszerre örült és bánkódott is, mert tudta, el kell hagynia a fiát, szépséges feleségét, és szeretett apját is ahhoz, hogy célját elérje. Fiának a Ráhula nevet adta, ami azt jelenti, Akadály, hisz úgy érezte, ha maradna, a fia iránt érzett szeretet megakadályozná őt feladata, sorsa beteljesítésében. Belátta, hogy hiába szereti őket és kötődik hozzájuk, egy napon fia és felesége is beteg lesz, szenvedni fog, és meghal, vagyis a boldogság ebben a formában nem lehet örök. Végleg eldöntötte, hogy elhagyja a palotát. Folytatjuk Buddha megvilágosodásának történetével! Forrás, ajánlott oldalak: www.buddhizmus.lap.hu www.wikipedia.hu www.tarrdaniel.freeweb.hu/documents/Mahayana/buddhaelete.htm