Ő intézte a bevásárlásokat, ellenőrizte, hogy mennyit költöttem a fizetésemből. Eleinte nevettem rajta, aztán bosszantott, végül megszoktam.
Nyugalmas életem volt, talán túlságosan is. Biztos munka, kicsi, stabil baráti kör – többet nem is nagyon kívántam, elnézve az ismerőseim rémes kapcsolatait. Voltak persze férfiak az életemben, de csak rövid ideig tartott egy-egy viszonyom, és általában én mondtam ki, hogy vége. Egy idő után természetesen én is vágytam családra, gyerekre, de nem mindenáron: ragaszkodtam az álmaimhoz.
Kihúzott a pácból
Természetesen reklamáltam, de csak vállvonogatás volt a válasz. Percekig tartó vita után patthelyzet alakult ki: úgy tűnt, egyik fél sem enged. Pillanatnyi zavar keletkezett, amikor kiderült, hogy „magyarul is remekül beszélek”, de már késő lett volna visszakozniuk. Ekkor jóképű, magas fiatalember jelent meg az asztalunknál, bemutatkozott és mire észbe kaptam, már a tényleges fogyasztásról kiállított számla volt előttem.
– Köszönöm – mondtam az utcán Péternek. – Fogalmam sincs, hogyan csináltad, de köszönöm.
– Nagyon szívesen – felelte kedvesen. – Gyűlölöm, ha becsapnak valakit, és azt még jobban utálom, ha pénzzel játszanak.
– Az adósod vagyok – mondtam zavartan, és elpirultam.
– Majd jól meggondolom, mivel tudsz törleszteni. Kezdetnek talán egy vacsora?
Lehengerlő volt a modora
Barátnőm, aki értett pár szót magyarul, ijedten nézett ránk.
– Igen – nevettem el magam –, csak ne itt, rendben?
Másnap este egy barátságos kisvendéglőben találkoztunk. Peti elvált, sikeres reklámszakember volt, rengeteg energiával, tele élettel. Jól éreztem magam vele, és nem tiltakoztam, amikor búcsúzóul megcsókolt.
Lassan alakult a kapcsolatunk, elfoglalt volt ő is, én is, de pár hónap múlva már fülig szerelmes voltam belé. Nagyon tetszett, ahogy élt: lazán, kötöttségektől mentesen. Egyvalamiben volt csak szigorú: pénzügyekben…
