Elmondtam az igazat. Talán még most is nevet. Bár eltűnt a foga az ajka mögött, amikor invitálására elárultam: nem randevúzhatunk, mert én nem szeretnék olyan férfival járni, aki rossz hírű nőkhöz jár.
Mobiltelefon. Szinte már mindenkinek van. A finomabb lelkűek nyílt színen nem használják, a bunkóbbak ordítva kommunikálnak buszon-villamoson-üzletben, mert természetesen nem olyan jó a halláshelyzet, mint zavartalan helyen. De őket mindez egyáltalán nem tartja vissza a mobiltelefonálástól… Mit „tudtam már meg” a notórius mobilozóktól? Hogy hol iszik éppen az ura, hogy kivel és miért nem sikerült az üzleti tárgyalása, hogy éppen most mit fog vásárolni, hogy mire a párja hazaér, legyen vacsora, hogy mit mutatott a terhességi teszt és van-e candidája. És így tovább. Szóval, mindent, ami nem tartozik rám, nem is érdekel, és nem is illendő.
A szerelem nem került el, persze hogy én is beleestem ebbe a vad érzelembe. Történetesen az egyik évfolyamtársam vitt ágyba, gondoltam, nem baj, elmúltam húsz, itt az ideje. A fiú helyes volt, kedves és soha sem bántott meg semmivel. Mert akkor már a barátnőimtől ezer történetet hallottam arról, hogy a férfiak nagyon rendesek, míg meg nem kapnak bennünket, azután pedig görénnyé válnak.
Gyanakodtam, hogy ebben nekünk, nőknek is van szerepünk, de hogy már abban a pillanatban, amikor megismerkedik két ember, ez eldőlne, nem tudtam. Aztán teltek-múltak az évek, és rájöttem: ha a két fél nem egymáshoz való, akkor hiába minden igyekezet, nem lesz jó a kapcsolat.
De térjünk vissza Sándorhoz, az évfolyamtársamhoz. Színházba, moziba jártunk, mindketten pedagógusnak készültünk, és szépnek láttunk az életet.
Nem talált rám az igaz szerelem
Olyan egyedül éltem, mint a kisujjam. Nem éltem még együtt férfival, nem oroztam el senki párját, nem kezdtem ki egyetlen kollégámmal sem – és ő sem velem –, és a strandon, ha valaki jobban megnézett, ijedten rohantam a mellékhelyiségbe, hogy vajon milyen kiütés van rajtam. Szégyenlős vagyok, ezt tudom. De nem hülye.A szerelem nem került el, persze hogy én is beleestem ebbe a vad érzelembe. Történetesen az egyik évfolyamtársam vitt ágyba, gondoltam, nem baj, elmúltam húsz, itt az ideje. A fiú helyes volt, kedves és soha sem bántott meg semmivel. Mert akkor már a barátnőimtől ezer történetet hallottam arról, hogy a férfiak nagyon rendesek, míg meg nem kapnak bennünket, azután pedig görénnyé válnak.
Gyanakodtam, hogy ebben nekünk, nőknek is van szerepünk, de hogy már abban a pillanatban, amikor megismerkedik két ember, ez eldőlne, nem tudtam. Aztán teltek-múltak az évek, és rájöttem: ha a két fél nem egymáshoz való, akkor hiába minden igyekezet, nem lesz jó a kapcsolat.
De térjünk vissza Sándorhoz, az évfolyamtársamhoz. Színházba, moziba jártunk, mindketten pedagógusnak készültünk, és szépnek láttunk az életet.
